" Az éles, szúró fájdalom hirtelen hasított belé. Az adrenalin próbált az egekig szökni testében, de már így sem tompíthatott rajta, csak lelassította a világot, hogy elméje próbálja összegyűjteni a történések apró üvegcserepeit. Teste, csak a bordái közé nyilalló fájdalmat érzékelte, teljesen leblokkolva ahhoz is hogy rájöjjön pontosan mi is történik. Egy fájdalmas nyögés bugyborékolt elő ajkai közül fémes, nedves ízt hagyva maga után.
A fájdalom túl nagy volt ahhoz, hogy sikíthasson s már tudta képtelen is lenne rá. Agya még felfogta a körülötte lévő sikátor csendjét, s mintha egy pillanatra kitágult volna a világ, élesen látta az előtte lévő fal üvegajtaján tükröződő képét, a mögötte álló sötét alakot és a szívéből kimeredő pengét amely sötét, feketének tőnő vére alatt ezüstösen csillogott, visszaverve a sápadt telihold sugarait.
Egy fojtott nyögés, csak utána jön rá hogy ő adta ki a hangot, pedig olybá tűnt mintha álmodná, mintha egy idegen hangja lett volna. A penge sercegő, jellegzetes hanggal tűnt el belőle elcsúszva csontjai mellett, kiszakítva magával húsának egy darabját. A támadó eltűnt mintha ott sem lett volna, a talajjal együtt lábai alól, de a földre érkezés cseppet sem volt fájdalmas, pedig annak kellett volna lennie, lehet az is volt, de a sokk áldásos hatása jobb társnak bizonyult mint az adrenalin.
A világ eltorzult képe jelent meg előtte, a beton éles vonala és kavicsdarabkái, az esőáztatta tócsák és saját egyre kibuggyanó vére, mely megállíthatatlan patakként hagyta el rútul elárult testét új jövőt keresve."
[ pic: http://healzo.deviantart.com ]
"...I know your words
even you have told me nothing.
I know where you are going
even you haven't left yet.
I know your precious secrets
what you hidden deep down.
I know everything about you,
even I'm not a spy
I just simple love you..."
Jim Morrison
Az életben, ami leginkább mozgatja az embereket főleg boldogsággal és izgalommal vagyis életkedvvel... az a család, a szerelem, nőknek pasi...
...de mi van mikor olyan hangulatunkban vagyunk hogy borúlátóan látjuk ezt a jövőt? Vagy ha dühösek vagyunk? Ha úgy érezzük ebből csak sírás lesz?
Ha szeretünk valakit és félünk h elveszítjük... melankólia,letargia és érdektelenség, meg az a fájdalom, rosszkedv.... ami általában másokra is átragad és csak veszekedést okoz.
Ha kivesszük a párkapcsolatokat az életből mi az amiért érdemes élni, boldognak lenni nap mint nap, ami eltereli a figyelmet és hosszabb távon elég életerőt ad? Amibe nem ununk bele és izgalommal tölt el még hosszú hetek múltán is?
Jólenne tudni és belefeledkezni ahelyett hogy hülyeségből születnének negatív gondolatok ezzel teljesen leamortizálva és szétcincálva az embert...
| "...Minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek, de az attól még nem lesz rossz kapcsolat. Rossz csak akkor lesz, ha a felek úgy döntenek, hogy nem oldják meg a benne lévő problémákat, és hagyják, hogy a probléma uralkodjon el rajtuk és a napi kommunikációjukon..." | ||
| Marie Clarence | ||
Régóta sejtettem hogy ez egyszer be fog
következni. Úgy 8-9 lehettem mikor a konyhában
ülve kijelentette hogy halálos beteg. Azóta abban
a hitben élek hogy akármikor meghalhatott volna.
De ő irigylésre méltóan erős maradt. Bár a 8.os
ballagásomra márnem nagyon tudott lejönni. Otthon
maradt egyedül, amíg a rokonok eljöttek hogy
"elballagtassanak". Mégis utána 4évre rá jött a
középiskolás ballagásom és ugyanez lejátszódott
megint. Még az érettségimet is megérte, hogy 18
lettem és a jövő évét is a 2010et. A
születésnapja közeleg, nemtudom mit fogunk
csinálni.
Karácsonykor megijedtem. Próbáltam nem betegnek
lenni, óvakodtam a hidegtől, nem csavarogtam
sokat, a legnagyobb veszély így is
osztálykiránduláson ért ahol olyan hideg volt a
szobában mint egy jégveremben és nem tehettem
semmit másnap náthás lettem és már akkor is
féltem egy kicsit. Mellettem az iskolában sokan
lettek betegek én mégis megúsztam. Egészen
karácsonyig. Pechre elég csúnya bár társaim
között enyhe betegséget kaptam el, vírust persze.
A láz kemény volt, a torokfájás is a köhögés meg
a hányinger per hányás. Apa is bekapott valamit
úgyhogy anya keresztüzbe került. Utálom az emberi
gyengeséget. Hogy miért nem képes legyőzni az
ilyesmit az ember... vagy hogy mások miért
kezelik egyszerűen. Ez egy olyan dolog amit az
ember nem úszhat meg, mert előbb utóbb mindenki
átesik a téli vagy évi nyavaján. Anya elkapta és
az hogy leromlott az állapota enyhe kifejezés.
Sokszor volt... hogy egy egészséges embernek kis
semmiség neki hatalmas és akár veszélyes dolog
volt. Egy véletlen rosszul lépés és több hétig
csak ágy. Egy véletlen ajtónak menetel és több
napig gyógyuló csúnya vérző seb. Az ördögi kör...
hogy nem bírt menni de a teste, a csontjai és a
húsa gyengült és tünt el.. terhelnie kellett
volna, de befulladt így nem lehetett mit kezdeni.
Karácsony...a párom miatt a legboldogabb volt,
de anya miatt a legszörnyűbb is az életemben. Nem
hiába voksolok a harmóniára úgy látszik, akár
számíthattam is volna rá hogy ha nagyon jó valami
akkor jön a sötét oldal is valamikor.
Sajnos én nem ápolónőnek születtem és akár még
most is mondhatom hogy gyerek vagyok, hogy még
fiatal ezekhez. De másnak más a sorsa és lehet
hogy másnak még keményebb dolgokat rótt ki az
élet.
Anno, ahogy az állapota romlott megszoktam hogy
az életem is hozzá igazodott. Csak annyi
szabadidő lemenetelre amig van itthon rajtam
kívül valaki... ezt sajnos jópáran nem tudták
tolerálni a barátaim között. Hogy ha szól
rohanjak, próbáljam teljesíteni az apró kéréseit,
hogy mindig meglegyen ami kell, kaja, víz,
hajmosás, hajvágás, segíteni fürdetni, bekenni a
hátát vagy akármi. De bizonyos dolgoktól mindig
is féltem, amikor már az ember tényleg annyira
kiszolgáltatott hogy egyedül semmire sem képes...
olyankor gyáva nyúllá változom. Nekem ennyire
telt a tűrőképességemből, lelkileg nem bírtam már
el. Ez leginkább karácsonykor történt. Előtte is
voltak nehezebb szakaszok, de nem ennyire.
Fura az ember szeretteinek... ha az ember ilyen
állapotban van. Tudjuk hogy szeretjük és hogy nem
akarjuk elengedni, életben akarjuk tudni bármi
áron... hogy mellettünk legyen, hogy ha kell
hozzáforduljunk, hogy meglegyen egymásnak az a
kellemes érzés a szeretet. Hogy lehessen
beszélgetni, élményeket megosztani és élni. De
mikor párhuzamosan felfogjuk azt a tényt... hogy
a másiknak nehéz élni, fájdalmas minden
másodperc, tele kiszolgáltatottsággal,
tehetetlenséggel és minden negatívval akkor
magunk se tudjuk mi a helyes és mi nem. Bűntudat,
maga a gondolatért hogy legyen már vége... mert
így mindenkinek rossz. Neki mert rettentően
szenved és nekünk mert mi is. Fáj így látni, hogy
nincs élet a szemében, hogy több mint árnyéka
önmagának, hogy már szinte semmi sincs meg benne
ami hajdanán önmagává tette. Semmit nem tehet
amit régen szeretett csinálni, de már a
legelemibb dolgokra sem képes vagy nehezen.
Egésznap csak a gondolatok.. kitudja milyenek.
Látni a többi arcát... belegondonli mit
gondolhatnak hogy így látnak...
Nem csodálom... hogy milyen már-már őrült,
hagymázas tévelgései voltak bizonyos emberekről,
politikáról, vallásról és a világról, hiszen nem
járt kinnt mióta és csak a tv-ből hallottakon
élt. Velem nemtudott sokat beszélni mert sosem
értettük meg egymást, apa nem túl kommunikatív...
Így élve a négy fal között senki sem haragudhat
rá amiért ilyen, vagy épp kezdett szigorúbb lenni
vagy bizonyos dolgokban merően máshogy látott.
Szóval ilyen állapotok között az ember maga sem
tudta volna eldönteni mi a helyes. Azt akarni
hogy legyen már vége s elengedni tudva hogy
milyen fájdalmai vannak és fáj így van és jobb
lenne neki úgy...ez mégis bűnös, érzéketlen
dolognak tűnhet mert csak azt jelentené hogy
haljon meg, amit így kimondva szörnyű. VAgy az
hogy csak ne haljon meg mert itt van és fontos
nekünk és hiányozna és kell és ne.. de mégis
megvan a bűntudat.. mert látjuk nap mint nap
szenvedni.. ő sem bírja már testileg és lelkileg
s szinte már már misem. Melyik a rosszabb? Melyik
a helyesebb... senki sem tudja és senki sem
dönthet igazán semelyik mellett. Ez ak és élen
táncolás és harcolás az idővel az.. ami az egy
házon belül élőket tonnás súllyal nyomasztja.
Sokszor voltam úgy. Nem bírom a szenvedését nézni
ha van isten hát bizonyítsa be hogy létezik és
segítsen. Én anya sorsán okulva döntöttem úgy
hogy nem hiszek istenben. megvan a saját dogmám a
saját hitem, de nem benne sem hasonlóban.
Isten ha jó és létezik.. miért hagyná hogy egy
lélek... aki soha hibát nem követett el,
mindenkivel jó volt, felnevelt 3 gyereket,
mindenki imádta és lelkes hívő ember volt így
szenvedni? Ennyi ideig... már ilyen körülmények
között...
Végül eljött az idő... bár én már rég készültem
tudatalatt erre. Jósok ideje már mikor úgy
éreztem a négy fal és a betegség teljesen
megváltoztatja... már nem olyan volt mint régen.
Eltávolodtunk és keveset is beszéltünk, nem is
volt nagyon miről, ő csak a tévét
szajkózta...vagy a vallást és a családot. Ha én
beszéltem a belső dolgaimról pedig sosem
értettünk egyett vagy épp félreértettük egymást.
Ha közelebb akartam kerülni...valahogy sosem
sikerült. Sokszor bántottuk egymást de végül az
utóbbi időben sikertült békében meglennünk.
Régen így készültem erre a pillanatra...az
eltávolodással. Egy ideje viszont, csak
egyszerűen belenyugodtam az elkerülhetetlenbe,
leginkább a választás miatt... a patt-helyzet
miatt. Érzékeny ember vagyok néha ha csak kinn
állok az erkélyen a szél puszta érzésétől is
elsírom magam... általában a filmek nagyrészén is
és sorolhatnám... így ha belegondoltam abba mit
fogok akkor érezni ha elveszítem.. már már a
lelki megroppanásra gondoltam. Így próbáltam
falat emelni erre az érzékeny pontra. Magamban
egy ideje eltemedtem mert ez tűnt a legjobb
megoldásban. Én elengedtem mert tudtam ez így nem
élet és ez lenne a legjobb neki, de míg ittvan
próbáltam mindig is megfelelően gondoskodni róla.
Karácsonykor pedig besokalltam. Ritka pillanatok
egyike mikor idegileg kikészülök. Eddig talán egy
kezemen megtudom számolni hány ilyen eset volt.
Gyáva nyúlként igyekeztem megbújni a felelősség
alúl és nem itthon lenni. Az iskola felszabadulás
volt az otthoni fájdalom alól...vártam mikor ér
haza bátyjám is. Szerencsére, apában is
megváltozott valami, életrevalóbb lett és
rengeteget segített, átvette az irányítást így
inkább a takarításra és egyéb segítségekre
fektettem a hangsúlyt.
Hánytatni...tartani...éjszakánként rengetegszer
felkelni, szinte radarként üzemelve a legapróbb
szólásokra is... ami csak annyi volt hogy ablak
vagy víz... nehéz volt. Azthittem az új évet
kisem bírja mégis egészen felgyógyult de még így
sem közelítette meg azt amilyen karácsony előtt
volt. Tesóm bátorított azt mondta hagyjam már a
hülyeségeim anya erős mindig ezt mondták mégis
kibírta élt tovább. TEsóm hazajött volt sok rokon
és bírta is. De hirtelen rádöbbentem... hogy
tényleg rossz bőrben van. mikor már nem is
rendesen feküdt hanem abszolút visszintesben...
mikor már a tv sem ment.. mikor már csak a száján
tudta venni a levegőt. a szemei bedagadva s alig
bírta nyitvatartani...de legalább még rám
nézett... később a napokban kezdtem jobban
pánikolni. Most már én is biztos voltam benne...
pár nap talán pár hét. Mikor valakinek ezt
mondtam magamsem tudtam elhinni... de ha
rágondoltam az utolsó napokban... több napon át
csak alva láttam. MÁr gyógyszert sem nagyon vett
be..nem evett alig ivott persze itatva... apa
szerint nyelni alig bírt. Már a hangját is alig
lehetett hallani és alig lehetett felfogni... A
szemeit nehezen nyitotta s a legfájóbb a
tekintet... csak el a távolba.. homályosan mint
aki már itt sincs. A szája sem volt már az övé...
az amit szerettem csak elszinteledett,
elvékonyodott száraz valami kicsit összeszorítva
mintha citromba harapna az ember...
Ma még beszéltem vele... reggel kihívatta
doktornőt... s aztmondta becsaptuk... de tényleg
kihívtuk...fájt hogy nem hitt nekünk. Fáj
belegondolni mikre gondolhatott akkortájt.
Emlékszem kiskoromtol kezdve több rémálmom is volt amiben meghalt. amiből sírva riadtam fel és megnéztem jól van e... él-e akkor minden rendben. Rettentően fájtak ezek a reggelek.
Ma még... bekentem testápolóval csontvékony karjait
lábait megigazítottam mert fájt úgy tartania..de
már kissé abszurdan álltak. EGy pici érintés is
fájt neki így alig mertem hozzáérni a karjaihoz
nehogy fájdalmat okozzak. CSak óvatosan türtem
fel a pizsamája ujját pedig rámpirított hogy a
könyökét kell. én tudom de valahogy elkell odáig
jutni. Rossz érzés... hogy talán ezek voltak az
utolsó szavaim. Nem ordibáltam...de meghökkenve
válaszoltam vissza.. hogy tudom hogy a könyökét
kérte de nem tudok hipp hopp odajutni. Olyan jó
lett volna szeretetteljesen elválni... mint a
filmekben. bár... még ha nem is ez volt az utolsó
szavam.. előtte valamelyik nap odaguggoltam
mellé... megsimítottam az arcát és adtam egy
hosszú puszit az arcára és mondtam hogy szeretem.
Nemtudom hogy ez eljutott-e hozzá.
Végül ma elmentem egy kicsit.
2010. 01. 18. 22.00 Mikor hazaértem a
többiek tesom szobájában voltak. Mivel honap
iskola lett volna és késő volt átöltöztem
megcsináltam az ágyat.. fogatmostam... lekentem
az arcom és befeküdtem az ágyamba hogy még írok
egy kicsit a laptopon... épp belekeztem volna...
amikor bátyjám bejött. megsimitotta mögülem a
fejem és adott rá egy puszit. -búcsúzz el
anyától, amig elnem viszik. A jeges rémület
belémkúszott és arra gondoltam beviszik korházba
vagy valami. Aztán kiderült hogy vége van. Nem
hittem el amig nem láttam. Gépiesen tettem le
ölemből a gépet és mentem át a szobájába, ami
kiskoromban az enyém volt.
Elnyílt kissé nyáltól habos szájjal feküdt
visszintesben ahogy a napokban mindig is. Semmi
szín nem volt benne csak a sárgás-szürkés
betegbőr.. még a füle is szinte hófehér volt.
Nemtudom leírni az érzés...akkor minden gondolat
elpárolgott belőlem. Nem volt nagyon pánik
érzésem...félelem vagy bánat csak egy
leírhatatlan érzés. Nem mondanám hogy sokkot
kaptam bár kitudja azóta még mindig nem sírtam.
De csontomig remegtem. Gondolkodás nélkül
hajoltam oda hogy egy utolsó hosszú puszit adjak
homlokára. Tudtam már... hogy nem érzi, de talán
látja valahol. Remélem nem haragszik amiért nem
borultam zokogva rá..de nyuszi vagyok és akkor
már féltem. Eljött amitől féltem. Elvesztettem
azt aki a legnagyobb pillér volt az életemben.
Most már egyedül érzem magam. Csak az emlékeimben
őrzöm a képeket amiket utolsónak láttam róla.
Csak tébláboltam a lakásban, nem akartam sírni
mert ha elkezdem kitudja mikor és milyen
állapotban tudok lenyugodni... még jön a doki
jönnek a "varjak" hogy elvigyék. Igyekeztem nem a
többieket hallgatni, nem látni őket és a könnyes
szemeket vagy a zokogásokat. Én későbbre
tartogatom mindezt. Egy bnőmnek aki lelkileg
mindig támogat és mindent megosztok vele...
akartam elsőnek tudtára adni a hírt... de nem
értem el... így fogadott tesóm tudta meg először.
Fura érzés volt leírni, majdnem bőgtem de kevés
fájdalommal sikerült elnyomnom az érzést. Aztán
sorban jöttek az emberek de közben itthon is
tébláboltam. Megjött egy orvos... mikor anyánál
voltam még olyan volt mintha lélegezne mintha nem
is halt volna meg... még mintha hallottam volna
halvány hangokat... de ugyanez volt Máriónál is..
a hiány vagy a megszokás.. az akarás ahit talán
ami kihozza ezt. Most erős akarok maradni...
mások előtt főleg a rokonok előtt... talán ha
elmegyek aludni elkezdődik majd a zokogásom..
csak egy embert akarok most igazán, ezt nem
győzném megköszönni neki hogy van nekem.
Megjöttek a varjak... rossz volt látni hogy az a
hatalmas vastepsi hozzánkjön... végig akartam
nézni pedig bátyjám tudatlan gyermekként óvott
ettől, de már nem vagyok gyenge kicsi. Tudom
magamról hogy erős vagyok és ő az anyám.
Egyszerűen látnom kell és kész. kihozták az egyik
al ábainál tartotta és a dereka ernyedten
csüngött ami felbosszantott hogy nem voltak
óvatosak inkább rutinosak nekik csak egy test és
fáj kimondani de így is volt. A másik ami
felbosszantot hogy nem a hátánál tartotta hanem
csak úgy a két kezénél. Én tudom milyen gyengék a
csontjai s így méginkább mi lett volna ha kijön a
helyéről... akkor tényleg összeroppantam volna
lelkileg még a roppanás apró zajától is mert
szívvel lélekkel elképzeltem volna. Leakartam
kisérni őket de apa egyedül ment így csak az
erkélyre érve vacogva vártam hogy láthassam
utoljára elmenni innen az én édesanyám. Kihozták
és a nyári kép rémlett fel mikor ilyen auto ilyen
tepsivel de nyitott tetővel egy fehér lepellel
letakarva hozta ki egy lány anyjának testét... és
nem jutott el szívvel hozzám hogy most igazán az
én anyámat viszik. Hogy ez nem egy álom..de
nemtudtam beleélni magam.. még nem hittel el
talán majd reggel vagy az éjszaka folyamán fog
utolérni ez a rémület. Eszembejutott hogy kis
általános iskolás koromban ugyanitt ugyanebből a
szökből zokogtam ahogy bevitték a kórházba...
hogy talán nem látom soha többé... zokogtam és
néztem ahogy a hosszú úton elindul a nagy fehér
piros autó.. villogva. És most ugyanigy látom
ahogy a nagy fekete autó elindul vele de már soha
többé nem jön vissza. Még nem fogtam fel és félek
attól a perctől. Csak a csend maradt utána de már
egész sokat beszéltünk az itthoniakkal. Fájt a
szag. Az a büdösség ami a bomlás a halál szaga.
Nemtudom hogy tényleg az-e már korábban is
éreztem de kitudja. Nem így képzeltem de
sokmindenhez nem hasonlító. Szellőztettünk, de
még mindig ott van, nemtudom mikor fog eltünni...
félek a reggeltől.. félek a rokonoktól. Félek
hogy reggel is érzni fogom. Én igyekszek erősnek
lenni... de nemtudom meddig fogom bírni. Tudok
enni... tudok sebezhetetlennek tűnni vagy
érzelemmentesnek... de magam elől nemtudom
eltitkolni az igazságot. Hogy most már tényleg
egyedül maradtam. Örökké megválaszolatlan
kérdésekkel, helyzetekkel és érzésekkel.
A táncolás a kés élén.. amit eddig éreztem.. átbillent arra az oldalra ami elkerülhetetlen volt s most hogy eltünt anya...akaratlanul is felkell nőnöm. Egyedül intézni az intézni valóim... megállni a lábamon. Most már kikell majd egyszer repülnöm és magam maradnom...igazán.
Első emlékem nincs róla, csak
egybefolyó régi. Hogy apával sokat és
sokat veszekedtek és mindegyik kiskori
szülinapomon úgy fújtam el a gyertyát
hogy közben azt kívántam ne legyen
több veszekedés.
Kiskoromban...
sokszor mentek el a kertbe. Volt hogy
sokszor hozzá menekültem ha valaki
bántott. Volt hogy haragudtam rá
amiért épp rossz kedvű vagy durcás
voltam és ő mégis megnevettetett.
Általában mindig neki volt igaza és
mindig kellemes melegséget éreztem ha
a közelében voltam.
Ő a világom,
kiskoromban így éreztem. Egy
menedékhely ahol csak magammal kell
foglalkoznom. Megtanított kötni,
kanasztázni és még sokmindenre de már
szinte semmire nem emlékszem ezekből
igy újból könyvből kell megtanulnom,
szégyen, tudom. A lehetőségeket sem
használtam ki mert akkor sosem
gondoltam bele mi lesz akkor ha nem
lesz.
Utáltam mikor boltba kellett
menni, amikor közös vásárlások voltak,
de miután annyira leromlott az
állapota hogy már le sem járt ezt is
megbántam. Mikor állandoan egyedül
kellett lemennem vagy gyorsan valakit
találni aki lejön velem... már bánom
hogy akkor rég nem használtam ki az
ilyen pillanatokat.
MÉg emlékszem
mikor közösen vittük le a kutyát csak
úgy. Meg a fájó pillanatra is mikor
elvitt nagyihoz nyaralni és nagyon nem
akartam hogy hazamenjen, és egyre csak
távolodott. Még azokra a görbe estékre
is emlékszem amikor a szomszédékkal
jól vagy épp kevésbé jól mulattunk s
bár hajszálnyi vékony emlék, de láttam
hányni alkoholtol a lépcsőházban is.
Mivel ő is ember mint mindenki más.
Sajnos a veszekedésekre is emlékszem
mikor tesom ismerőseihez menekültünk s
aludtunk ott hogy apa lenyugodjon.
Arra is mikor kulcsra kellett zárni
emiatt az ajtót.. ahogy dörömbölt és
ahogy féltem, ahogy gondolom anya is
félt de nem mutatta ki. Pedig talán ő
félt a legjobban. DE sosem láttam
gyengének még a betegsége napjaiban
sem. Még most sem hogy talán utolsó
napjait tölti a másik szobában s
elkell viselnem minden
viszontagságot...hangokat és az érzést
hogy kitudja meddig lesz itt így,
ilyen rossz állapotban és senki sem
segíthet.
Visszatérve még kicsi voltam akkor,
viszonylag. És nagyon sok családban
vannak ilyesmik. Akár szerencsésnek is
mondhatom magam hogy nem történt soha
rosszabb és hogy viszonylag jó
körülmények között nőttem fel. Ezeknek
a negatív tényezőknek hála, nem lettem
se nem elkényesztetett, se nem buta,
se nem érzéketlen meg a többi. Van egy
saját véleményem a családról, a család
alapítás sem a fő gondolataim között
van, és a hitem is elvesztettem
ezalatt a hosszú út alatt aminek
édesanyám a főszereplője.
Mindig béna
frizurája volt, de ő szerette én
mindig megmondtam neki hogy nekem nem
tetszik, de ő volt a fő nem én, az ő
feje. Ha bajom volt, mindig segített
és mindig figyelt rám. Sosem
mondhattam volna rá hogy rossz anya.
Mindig a legjobban cselekedett és még
a kis hibái fölött is szemet lehet
húnyni mert mindenki ember. És ha
valaki belegondolja milyen lehet egy
szülőnek akkor elfogadja ezeket a
szigorokat és megszorításokat is.
Főleg ha az ember lányáról volt szó,
aki mondjuk kamasz.
Sokat voltak a kertben, ha anyára
gondolok nem is egy ágyhozkötött
napjai végéhez közeledő ember jut
eszembe, hanem ahogy a napsütötte
forró földön kapával a kezében épp
megpihen egy pillanatra. Ahogy itthon
gondozta és locsolgatta állandóan a
növényeit. Ahogy a nappali egyik
fotelében ücsörögve kötött szinte
állandóan vagy makukázva nézte az épp
aktuális szappanoperát. Sajnos az
ételeire már nem nagyon emlékszem mert
túlságosan megszoktam ezt a nem túl
rendszeres táplálkozást vagy apa és
bátyjám főztét.
Nagyon sok gyűrűje volt, többnyire
arany vagy ilyesmi a lényeg hogy
sárgásak, szóval sajnos nem nagyon
vágytam rájuk, bár egy nagy fehér
köves mindig tetszett de azt végül egy
rokonomnak adta. Kicsit sajnáltam de
ma már rájöttem hogy az anyagiakat nem
szabad nagyon becsülni, felesleges.
Meg volt egy lánca amin egy pici sziv
medál volt. A történetét nemtudom
szerintem apátol kapta, de az mindig a
nyakában volt.
Kiskoromban ezeket a partyzásokat
amiket szomszédokkal barátokkal vágtak
le nagyon nem szerettem. Meg néha azt
se hogy olyankor nem jöhettem haza és
ugye ők sokáig voltak vagy akármi
szóval jobban ellettem volna nélküle.
Halványan derengenek a
rendelőlátogatások is. Mikor
naphosszakat várakoztunk a
háziorvosánál, a fogorvosnál és ilyen
helyeken. De akkor még tényleg kicsi
voltam.
Mindig szerettem volna vele sokat
beszélni, minden féléről hogy amolyan
legjobb barátnők legyünk, najo ez így
túlzás de ahogy a nyálas filmekben
szokott lenni mint a szívek
szállodájában. De ő és én teljesen más
világok voltunk, ezt már hamar
észrevettem. Sajnos bármilyen dologról
más képünk volt, mintha egy ...tudós
és egy filozófus beszélgetne. Nem pont
a témák miatt csak a teljesen más
látás és hozzáállás a dolgokhoz, meg a
nyelv. még ha ugyanazt mondtam is mint
ő teljesen más a szemszögöm és
életfelfogásom mint neki így vagy
félreérti vagy félrehallja vagy csak
nem úgy jön át. Így a kommunikáció
kútbaesése miatt egyre csak
eltávolodtunk. nekem megvolt a saját
világom neki a másik és ha akartunk is
csak minimális témánk volt ezen
okokból kifolyólag. ÍGy jártam a
rokonaim nagy részével és nővéremmel
is. Apa alapból nemtud rendesen
kommunikálni az emberekkel... bátyám
pedig egy bizonyos idő után változott
annyira meg hogy pont csak a minimális
beszéd legyen meg hasonlóképp. Így a
család... számomra mást jelent mint
amit a normál tanított sztenderd
jelent.
Persze ezt mindenki, leginkább anya...
úgy értette hogy nem akarok a
családdal foglalkozni, utálok
mindenkit, lusta vagyok tenni, bárkire
figyelni, önző vagyok és ateista,
rossz úton járok, nemtudok semmit és
nemfogok tudni megélni a lábamon
egyedül. Sajnos ezt megint nem
lehetett elmagyarázni rendesen igy
maradtak ők meg én. Én mindig a rossz
vagyok a legkissebb és ezt nem lehet
bizonyítani. Ha úgy vesszük anya és a
berögzülései sok rosszat okoztak
számomra. FElesleges viták a
félreértések miatt, ezek miatt
felesleges düh és összeveszés,
felesleges feszültség amit máson
vezettem le vagy másnak nemtetszett
ezért elhagytak a családon kívüli
fontos emberek.
Nemtudom, az emberek miért szégyellik
a múltjukat... egyszer élünk. Van ezer
meg ezer oldalunk és ki hogy miért
ismer. Felesleges azon rágódni kire
mien benyomást teszünk akit nem
ismerünk vagy nem fontos személy mert
úgyis egy évtized is kevés arra hogy
valakit úgy lássunk amilyen ne csak
úgy ahogy a helyzetekből és
viselkedésekből elkönyveltünk
magunknak. A családoknak, embereknek
ugyanúgy vannak foltjai mint mindenki
másnak. Mindenki ember és általában
mindenki elköveti a sztenderd hibákat.
Minden második családban ott a verés,
az ivás, a pénzeljátszás, veszekedés
és sokban a még rosszabbak. Az én
családom is csak egy a sok közül, az
én benyomásaim és érzéseim is csak egy
emberé a családtagjaim sok látásmódja
és a világon élő több milliárd ember
közül, így szerintem senki nem
kövezhet meg semmiért.
Sosem tudom hogy az ember miért nem
néz elsőnek önmagában ahelyett hogy a
másikat bántja, annak is biztos oka
van de így könnyebb lenne.
ÉN egy
ideje ezt próbálom.
Próbálok nyugodt maradni, nem másokra
zúdítani a sírásom, a bajam és a
bánatom, mert másnak minek okozzak
rossz érzéseket főleg ha nem is tudnak
segíteni? Mert ez a legrosszabb hogy
nem lehet.
Egy ideje nagyon nehéz. Karácsonykor
még bírtam.. mióta hazajött bátyjám...
már egyre kevésbé. Mer nemtudunk mit
tenni és már mindenki elkönyvelte azt
ami lesz. Fura... hogy akik jöttek nem
sírtak. Össznépi drámázásra és sírásra
számítottam de... úgy nagyon senki sem
sírt csak titokban talán. Mindenki
hűvös és lazán veszi mintha már itt
sem lenne, pedig itt van és ha
elképzelem hogy milyen lehet neki...
bűntudatom támad.
Hideg, fájó, üres...
naphosszat feküdni úgy hogy már
semmire nem vagy képes. Még arra sem
hogy felülj, egyél vagy járj. Csak
mozdulatlanul 24órán át... talán
álmatlanul kitudja mennyit.. szinte
vakon és majdhogynem némán. Alig
valamicske lélekjelenléttel. Úgy hogy
mások körülötted csinálják tovább a
dolgukat... járkálnak lemennek esznek
tévéznek... de te már semmit sem
tudsz, de valamiért elmenni sem vagy
képes. Csak ez a semmi... ez a nemélet
mint egy élethalott. Az egyetlen amibe
kapaszkodhatsz a hited és hogy nem fáj
a halál... vagy hogy valami jó is vár
ott... de félsz tőle..rettegsz és
talán már te sem tudod eldönteni mit
akarsz.. hogy vége legyen? vagy hogy
élni akarsz? vagy hogy egyedül
vagy?...
Nemtudom ez is csak az együttérzésem
amit látok vagy ha belegondolnám magam
a helyzetébe.
Sajnos én egy félős nyuszi vagyok és
egyedül méginkább. Sok dologrol
lemaradtam és most ezek a napok
készítenek ki leginkább. Hallani ahogy
éjszaka közepén szólongat valakit...
de nemtudunk segíteni már dokit is
felesleges kihívni ő sem tud már
gyógyszert sem adni... már nem
segítenek és már nem is nagyon szedi
őket talán.
Sajnos félek a jelenben lenni és félek
igazán mellé ülni mert rossz érzés már
látni is. De így bűntudatom van és
gyávának érzem magam, az is vagyok de
valahogy akkor sem megy. A legrosszabb
hogy tudom később sok mindent
rettentően bánni fogok hogy most nem
tettem meg. És próbálok erre erősen
gondoni. Nagyapánál is elkövettem ezt
a hibát és már túl késő volt. Mellette
kislánynak érzem magam és lazán veszem
az életet. Itthon vagyok és
biztonságban. De ha elmegy az olyan
mintha 2 másodperc alatt kéne
felnőnöm. Nyakamba szakad a világ mert
vele együtt eltűnik minden
biztonságérzetem. Már nem lesz akitől
bármit is kérdezzek, már nem lesz ő
aki mindig megnyugtat már a puszta
jelenlétével is. Egyedül a
nagyvilágban és ez több mint
megriaszt. Úgy érzem elbukok és szinte
pánikrohamot fogok kapni abban a
percben hogy majd elutazok valahova a
suli végeztével hogy belevágjak a
nagybetűs életbe.
Fáj az is.. hogy anya így
félreismert... sok butaságot hisz
rólam ami így alakult és rossz ez így
hogy sose tudtam megmagyarázni neki a
dolgokat mert nem értette. Két világ
és mégis egy.
Félek attól is hogy ha már nem lesz
itt... félni fogok itt élni, ahol
eddig több éven át itt volt és az
állapota miatt kisem mozdult. A
személyisége a jelenléte az emléke már
beleitta magát a falakvaf az
emlékeimba, a tudatomba és mindig az
az utolsó pár hónap fog a fejem felett
lebegni ezekkel a rossz érzésekkel.
Félni fogok talán aludni sem merek
majd és nemtudom elképzelni mit is
fogok csinálni.
×És maga a temetés...
egyszer aztmondta ne menjek el rá.. de
azt csak dühből mondta.. bár nemtudom
igazán. Nincs is talpig feketém amiben
ne érezném rosszul magam.
legszívesebben nem is lennék talpig
feketében. Kinek mi a tisztelet...
ennek nem külsőségekben kéne
megmutatkoznia hanem magunkban ahogy
érzünk. Nemfogom tudni végignézni és
azt sem akarom hogy más lásson olyan
kiszolgáltatott állapotban, de a
bűntudatom és rossz érzésem elképesztő
lenne ha elsem mennék rá... mindig ez
lenne bennem hogy vajon mien volt? nem
volt róla képem... pedig a saját
anyám. Elhatározásom szerint hátul
fogok maradni és próbálok erős
maradni... és erős maradni az
érveimmel és érzéseimmel is. Üssön meg
érte aki akar, vágjon akármit a
fejemhez hogy tiszteletlen vagyok vagy
akármi kibírom. De nem tudok úgy menni
ahogy kellene... nemtudok elsősorból
végignézni és igazán ott lenni.×
Majd
hátul ahogy mindig is voltam egy
magányos árnyék.
Szabadság...egészség...fehér karácsony...szeretet ünnepe...élet... ezeknek többnyire pozitív érzéseket kéne kelteniük ilyenkor az emberekben. Mégis akármennyire is próbálok kitartani és megőrizni a nyugalmat, kapaszkodni a pozitiv dolgokba, keresni a jót a dolgokban, meglátni a jót és inkább arra koncentrálni... lehetek boldog amikor a halál már az ablakon kopoktat? Amikor az emberi hülyeség a másik szobában alszik kiütve?
Sosem értettem mi a jo abban a hozzáállásban hogy azért nembaj ha megbetegszünk mer jee nem kell iskolába jönni... hogy ha már betegek vagyunk és mégis kell iskolába menni akkor attól még miért nincsenek tekintettel azokra akik egészségesek és nem akarnak betegek lenni... "hű de vicces ha sokan hiányoznak" "mien poén lenne ha csak pár ember jönne suliba"... "dejo te beteg vagy fertőzz már meg engem is.."
Hát éjjen én azért próbáltam óvatos lenni és figyelni hogy ne kapjam el hogy ne legyek beteg...4x sikerült kivédeni most bekaptam és kétszeresen szivok mert hát jee most gyógyszerekre is kikell adni a pénzt és jee ez most jol jött a keretbe. És dejo anya elkapta mer nem lehet elkerülni hogy ne...
Én engedélyezném az eutanáziát...nem akárkinek de ha lenne egy felügyelő aki felméri a terepet és igazolja mint ember hogy szükséges akkor hajrá az jó lenne. A lovaknak jobb dolguk van... ők nem szenvednek hanem ha már látják hogy nah akkor kanyec... MIÉRRt??? A lovak és az állatok akk most jobbak mint az emberek? Ők megérdemlik hogy ne szenvedjenek? Aki nem menthető és csak szenved... az miért jó? Ha már ő is menne de nemtud... ha már másnak is szar de ördögi kör?
Tudom hogy álom...de jo lenne ha mindenki kapna egy halál-kapszulát és szabadon felhasználná...csak az a baj hogy hülyék az emberek és hasznot húznának ebből is. Eladnák...bérgyilkosság...gyilkosság... de ennyi erővel minden hülyeség lenne mert még a vízből és a levegőből is pénzt csinálnak. Mert azért vicces hogy egy nagy oxigénpalacknak havi 15rugo a bérleti díja... holott hahó oxigén van benne ergo ennyit kell fizetni ha gyorsan kell tiszta levegő hát éjjen...
ha nem lennék kiváncsi a következő 5percre és nem lenne semmi fontos ember akit szeretnék.. szerencsére sok-sok ember.. akkor rég feladtam volna ezt az egészet.. nem mintha nem szeretném az életem.. szeretem annak ellenére is akármennyire szar és stresszes... irigylem azokat akiknek az a legnagyobb gondjuk hogy mit vegyenek fel az esti partira.. vagy hogy menjenek-e szolizni vagy ne... én örülök ha letudok menni bűntudat nélkül... mert eddig azthittem bízhatok az "apámban" sajnos nem.. szoval én rendben vagyok az életemmel tegyük fel akkor is ha egy ember sem lenne aki szeretne és fontos lenne nekem... akk is itt tartana a kiváncsiság meg a tudás-szomj mert a sulit utálom de a világra kiváncsi vagyok és felakarok fedezni még sokmindent... de az emberek undorítóak... és egyszerűen félek itt élni.. az egész világban. Undorító minden hogy az ember igazábol nem is léphet ki a házból anélkül hogy ne érhetné ember által rossz dolog. Mert oké egyébként is lehet hogy lemegyek és kitöröm a lábam a lépcsőn vagy pont a nyakcsigolyámra esek.. vagy rámesik egy zongora, véletlenül valami baleset ér, rámzuhan itthon az ágytartó vagy hirtelen szívroham vagy jön a világvége... emberek nélkül is félhetnék egésznap... de hogy az ember csak úgy szimplán kirabolja a másikat, megerőszakolja a másikat, meggyilkolja a másikat, irigy a másikra, összeesküvést sző, kifosztja a másikat, vagy az egész országot... egyáltalán rosszat akar a másiknak... mi értelme?? nem lenne könnyebb csak magára összpontosítania? vagy csak szimplán pozitivabban gondolkodni?
Maga a gondolkodás is... leszarni hogy mi lesz a jövőben... hogy mi lesz a tettének a következménye... hogy mit okoz a másiknak... hogy hogy érzi miatta a másik magát? A lényeg hogy most jó legyen az ár sosem lényeg... az sosem hogy ha máshogy csinálnák vagy egy kicsit lemondanának dolgokrol akkor mondjuk 40 év múlva a 10X-e jönne vissza vagy csak boldogabbak lennénk... nem ez igy egyszerűbb hát persze... hát ezek miatt simán kilépnék az életből.. még egyhelyben lebegni a hótcsöndes semmiben is jobb ennél ami itt megy... még jo hogy vannak az embernek szerettei... és itt nem a rokonokra gondolok...
Ez is felháborító... attol hogy van egy családom meg rokonaim még nem muszály velük jóban lennem... nem muszály tartani a kapcsolatot és nem igaz hogy később rájuk számíthatok a barátaimra meg nem... lehet hogy így van... de a rokon nem választható meg a barát meg igen... ha a rokonom rossz ember nem mondhatom h nem a rokonom... de ha barátommá fogadok egy rossz embert utána mondhatom neki hogy szorri nem vagyunk barátok többé... attol hogy valaki a rokonom lehet hogy még velejéig romlott vagy csak szimplán nincs kedve vele spanolni az embernek és akkor mivan? Semmi. Lehet hogy a barátaim átvernek... de semmi sem örök és többmillió ember van még akik lehetnek a barátaim és ugyis lesz mindig akiben meglehet bízni, akivel meglehet osztani a gondolatokat és akikre számíthatok... attol hogy nem ugyanaz az ember... és akkor mivan ha valakivel csak egy évig volt az ember jóban? lehet hogy az termékenyebb volt és sokkal fontosabb mint egy 20éven át tartó "barátság"...
Karácsony hát éjjen.... tudok ennek is gratulálni... kezdjük ott hogy elméletileg szegény kisjézus nem is ilyenkor született egyes források szerint... meg ahhoz képest hogy mennyien elvetik a vallást meg a kereszténységet ahhoz képest egy egész világ ünnepli a karácsonyt nagyjából... akkor ez sem fair.. én nem hiszek istenben de a fia szülinapját azért ünnepeljük meg. Ha meg a szeretet ünnepe miatt.. akk felejtsük el átlagosan hogy mer jézus mer jézus. Akk majd aki hisz benne és hívő az jézusozhat a többi maradjon meg szolidan a szeretet ünnepénél... mer éjjen ilyen is csak egyszer van az éven.. mer nem az egész évnek kéne ilyennek lennie az luxus lenne. Pedig lehetne dehát biztos nekem rossz a felfogásom hogy mondjuk lehet akkor is szép a nap ha szarul megy a suli vagy másoknak a munka... vagy hogy rossz jegyet kaptam, sokat kell takarítani, lekell vinni a szemetet, valaki megalázott vagy tönkrement a kedvenc akármim... attol még lehet szép nap hogy esik az eső vagy rossz az idő vagy beteg az ember vagy akármi. Ha esik az eső lehet benn partyt tartani vagy megcsinálni olyan dolgokat amikre nem jutott idő. Ha unalmas a suli lehet közben kitalálni mit csinál az ember később vagy akármi. De térjünk vissza a karácsonyhoz. Oké évi egy... mindenki csinál rahedli kaját mindenki szétstresszeli magát meg üvöltözik a gyerekkel meg az állítólagos szeretteivel holott ez a szeretet és békesség ünnepe hmm érzem a párhuzamot... és ezt megint nemtudom megérteni... hogy úgy is lehetne csinálni hogy poénra vesszük hogy a moston legyen a lényeg hogy most jo legyen most jolérezzük magunkat ne azon h véres verítékkel kész legyen minden dátumra aztán hawaii és ha valakinek nemteccik valami akk már borul a bili mer mennyit szenvedtünk...
A szeretet ünnepe hát nemtudom... a vállalkozok és gazdaságiak biztos szeretik... mert megnő a kereslet még a 100ftos müanyagjátékokra is amit egy átlagos napon bottal sem piszkál az ember és kiröhögi mást aki vesz... meg igazábol én mindig a fenyőket sajnálom... szegény fának kell sok-sok év mire megnő olyan szép nagyra.. erre kivágják csak hogy pár napig a szobában kilegyen dekorálva.. erre valo a műfenyő meg a fenyő illatú légfrissitő... oclsobb természetbarátabb... különben nem értem húsvétkor mért nem díszítünk preparált-nyulat... nem mintha megbirnám tenni. Meg a sok csomagolo-papír... minek érdemes becsomagolni amikor úgyis kinyitják? elkell dugni a hátunk mögé... vagy dísszatyor és azt nem szedik szét... az emberi hülyeség határtalan... nem mintha kivétel lennék senki sem tökéletes...de legalább nem vagyok lusta gondolkodni néha és nem vagyok annyira tökkelütött mint több millió másik...de sajnos még nem vagyok olyan okos mint tobb millió másik... pedig jó lenne... vagy ha ez nem is legalább pihenés...boldogság...gondterheltségmentesség...
×De mindezek ellenére mégis boldog vagyok... mert a szerencse forgandó... és kibírom ezt a sok rosszat mert még mindig van ami nagyon nagy boldogságot ad és ha igaz a jing-jang elve hogy ha ez rossz az a jo és az jo az a rossz ... hogy sosem lehet semmi csak jo vagy csak rossz mindig jön valami ami bekavar... akkor jelenleg még mindig jobb hogy itthon kavarbe olyasmi dolog ami kevésbé szomorít el mintha ... hehe :P
Szóval mindezek ellenére én most is boldognak mondhatom magam, mer nem rendezek féktelen partykat, nem a fél város mondható a baráti társaságomnak, nem gazdagok a szüleim és nem lakunk nagy csillogó házban, nem veszek fel mindannap boltból újonnan vett ruhát... de legalább van hol laknom... van családom még ha nem is a legcsodálatosabb...van mit ennek...nem vagyok beteg vagy sérült és van pár barátom akiknak fontos vagyok meg egy szerelmem akit nagyon tudok szeretni... és ennél jobbat nem is kívánhatnék... csak kevesebb rosszat... egy egészen kicsivel.. az jó lenne. Valami ilyesmit kérnék karácsonyra de az időt sajnos nem lehet visszafordítani... ×
Eljött az ősz és valahogy számomra is elhozta azt a furcsa melankólikus érzést amit nemtudok hova tenni. Talán kezdek feladni sok mindent az életben, legalábbis jelenlegi helyzetemben. Mindig aztmondom kitartok meg miegymás de ez a hullámhegy hullámvölgy kezd széttépázni belülről. Nemtudom még meddig bírom jó lenne valami bizonyosság vagy valami konkrét ami kibillentene ebből és azt mondanám oké most már rendíthetetlen vagyok és kitartok mert tudom hogy ősz után lesz még egyszer tavasz...és a tavasz olyan szép hogy az embert nem zavarja hogy milyen távol van, hogy közben milyen szeszélyes idők vannak és mi jön közbe. Kitart mert tudja hogy eljön és akkor nagyon jó lesz és érdemes várni. És ősz és tél alatt is érdemes kitartani mert a szeles idő és hideg napok is adhatnak boldogságot, lehet hogy távoli és nem ugyanaz mint tavasszal és nyáron de a boldogság boldogság. Angel, asszem te megérted miről beszélek ... :)
És közben annyi minden kavar be, úgy szétcsavarodok hogy már alapigazságokra is nehezen jövök rá.. legszívesebben kiüvölteném valaki segítsen valaki legyen "mellettem", de hülyeség tudom. De jólenne ha tényleg nem nekem lenne igazam.
×××
Ma a poloskák úgy érzem hadjáratot indítottak ellenem...oké h szép innen a kilátás, nyugszik le a nap meg tökjó idő volt. Melegem volt egész nap szinte, kivétel reggel, amikor megfagyok... de akkor is örülnék ha békén hagynának. Ma bűntudatom volt amiért megfullasztottam egyet zsíroldóval de hirtelen nemtudtam mást kitalálni...bár utána úgy felhúztak hogy amit szétütöttem és leütöttem egy lapáttal már nuku bűntudatot sem ébresztettek bennem. Gomen Riell, néha kegyetlen vagyok :P
Próbálom mindenfélével elterelni a gondolataimat a bennem lévő kuszaságról.. holnap talán úszás... csütörtökön grafika...a hétvége talán hoz valami jót... de..remélem van akkora szerencsém.
Talán járni fogok kórusba és újságíróira... fő az elfoglaltság gyártása...minél kevesebbet gondolkodok annál jobb nekem és a körülöttem lévő embereknek.
×××
A minap kissé túllőttem a célon bulizásilag... de nembaj tanultam belőle mint fizikálisan mind lelkileg és érzelmileg. Az élet tud fájni, de a fájdalomtól erősödik az ember. A kudarcokra szükség van a fejlődéshez és tapasztaláshoz, néha meg kell szégyenülni, néha meg kell alázkodni, néha ki kell vetkőznünk önmagunkból, maszkot felhúzni, azt tenni amit nem akarunk,utálni, gyűlölni, szenvedni és újra és újra megbukni hogy legyen valami apró jó hogy aztán megint elveszítsük. De kitudja talán egyszer tovább fog tartani jóóó sokáig. Mikor már az ember megtanulja értékelni azt ami az útjába került, az aprót, a nem vártat, mert tökéletes nincs. Talán nem is lenne jó ha tökéletes dolgaink lennének. De azért hagyjuk a kevésbé aprót ha nem vagyunk tőle boldogok, de amitől már igen akkor arra vigyázzunk még akkor is ha más szemében csak egy ütött kopott kavics...az nekünk még lehet egy kincs.
×××
Néha kell nem gondolkodni is de sosem szabad teljesen abba hagyni. Ezt szombat este tapasztaltam meg és másnap...
De néha jó kevesebbet gondolkodni mert hiába akkor fejlődik és tanul az ember ha gondolkodik néha több baja származik belőle ezért mint mindennel ezzel is mértéket kell tartani.
Próbálok nem gondolni, átélni a zenét, átélni a napot, a perceket, átélni a nap még maradék melegét, a még zöldes fákat, a még kék eget, a még ittlévő madarakat, a néha percnyi megadatott békességet és nyugalmat.
×××
Szerintem mindenkinek kéne vezetnie egy blogot még ha nem interneten is hát otthon egy eldugott txtbe, könyvbe, füzetbe, jól eldugva vagy nem félve a kíváncsi szemektől az asztalon hagyva.
Egyrészt mert hasznos kiírni magunkból a fáradt dolgokat, vagy amik mozgatnak minket. Szemetes rulz. Vagy csak kipakolni kicsit és megnyugodni, lepihenni.
Az embernek nem is kéne nagyon félnie attól ami benne zajlik, sokszor nem is hinnénk hogy a körünkben lévőknek sokszor nagyobb bajaik is vannak mint nekünk. Másnak is ugyanoylan rossz, másnak is vannak fájdalmai, rossz napjai, mást is ugyanugy megvisel a sok sorbanállás, egy rossz beszélgetés, a sietség, a hétfő reggelek és ált a suliba/melóba való felkelés és menetel, az esős napok, a tél borús latyakos része, ha más morcosabb mint mi, ha nem ebszélnek velünk, ha csalódunk másokban, ha elhanyagolnak minket, ha nem érezzük ugyanazt a másiktól amit mi, ha nem foglalkoznak velünk a barátok, ha szombat reggel elmennénk de nem hívtak sehova, ha nemsikerül valami, ha ballábbal kelünk fel, ha baj van a családdal, a barátokkal, a szerelemmel vagy ugy mindennel egyszerre. Sokmindennel nem lephetjük meg a többi embert hisz többnyire hasonló utakon járunk...és ha mégis nemhinném hogy az ne lenne olyan bocsánatos bűn amiről nem lehetne tudni. Sőt, aki nem fogadja el a tényeket azt nem érdemes közel engedni magunkhoz sem és ezzel máris egy plusz fáradtságtól kíméljük meg magunkat. Titkolózás. Fájdalom. Várakozás. Sajnálat. Talán jótevés. Előbb utóbb belefárad vagy kikészül tőle az ember... ésszerűbb az Őszinteség. Bizalom. Remény.
A feladat:
× Válassz egy énekest/együttest akit/amit szeretsz (külfödi is lehet)
× A válaszokhoz CSAK az adott énekes/együttes számcímeit használd fel
Választottam: Hyde <3
1. Fiú vagy, vagy lány?
A drop of colour
2. Mondj valamit magadról!
Fruits of chaos
3. Mit éreznek melletted mások?
Shallow sleep
4. Hogy írnád le az előző kapcsolatodat?
Midnight celebration
5. És a jelenlegi kapcsolatodat?
Hello
6. Hol lennél legszívesebben?
Lucky in the sky with diamonds
7. Mit gondolsz a szerelemről?
Masquerade
8. Milyen az életed?
Secret letters
9. Ha kívánhatnál valamit, mi lenne az?
Words of love
10. Mondj valami okosat!
I can feel
Előbb vagy utóbb az embernek rá kell jönnie, hogy:
1. Csak egy dolog van ami örök az pedig maga a változás...
2. Ahhoz hogy változni tudjunk felkell adni valamit, elkell engedni dolgokat.
A változás szortírozással jár, elengedéssel, lemondással de egyszerre új dolgok megismerésével, más dolgok vagy élőlények életünkbe engedésével is.
Ha az ember megfigyeli minden "cserélődik". A betelt füzetek, a ruháink, az élelmiszerek, a dolgaink, a barátaink, szerelmeink, a család is mert van egy család amiben felnevelkedtünk és többnyire lesz egy családunk amit "mi nevelünk föl" bár ez az egész egy család így lebontva a cserélődést igazolja, sőt, mi magunk is teljesen lecserélődünk. Hisz mint ahogy nyáron lebarnulunk és télre újra kifehéredünk vagyis a bőrünk x idő alatt teljesen lekopik és új lesz, úgy X időn belül egész testünk vagyis mi magunk is.
Eldobtuk a régit mert már nem használtuk, nem fejlődtünk általa és feleslegessé vált. De az emlékek jók, mert így még ha egészen picike szeletben is de megmaradtak nekünk, mégsem terhelnek le többé. Ha nem dobálnánk ki ezeket a már nem használható dolgokat megőrülnénk, mi minden gyűlne fel körülöttünk. Mint ahogy az ember nem tud törődni sok barátjával egyszerre úgy bizonyos tárgyak vagy dolgok is elhanyagolódnak a környezetünkben.
"Amit eddig nem használtam ezután sem fogom" ez az én slogenem amivel könnyen szortírozok, mert hogy kell és minél kevesebb dolga van az embernek annál szabadabbnak érzi magát, mert igazából az élelmiszereken, pár alap felszerelési tárgyon kívül mint fedél a fejünk fölött, nincs sok szükségünk. Minden csak az épp aktuális vágyainkat elégíti ki.
De a dolgok szortírozása a dolgok könnyebbik része. A nehezebbik azok az emberek körülöttünk. Régi barátok...új barátok. végül is mindenki barát, akivel jol érzem magam és kölcsönösen megbízok benne, és kölcsönösen elfogadjuk magunkat barátként. Fura hogy az ember annál jobban érzi magát minél több barátja van, viszont egy bizonyos szám fölött túl nagy erőbe kerülne megtartani, szintentartani a barátokat. Inkább azt tartjuk fontosnak akivel többet vagyunk lennt vagy többet beszélgetünk és hasonlók.
Cserélődnek a baráti társaságok, ritka az aki ugyanazzal a bandával lóg általános iskola óta mondjuk. De kell is a változás különben nehezebben ismernénk meg új dolgokat, amik majd egy fontosabb dologhoz vezetnek el, egészen addig míg lenem éljük az életünket.
Lehet hogy valakivel csak pár szót fogunk beszélni, de pont annyit kellett. Lehet valakivel hosszabb ideig leszünk barátságban és azalatt az idő alatt fontos lesz, közel kerül az emberhez és akkor ez kell, de többnyire elkell engedni a másikat.
Mikor már csak szenvedés van, mikor nemtud az ember önmaga lenni, mikor nemérzi a másik mellett örömtelinek a perceket, mikor nemtudja önfeledten megosztani véleményét vagy élményét a másiknak és az nemtudja ugyanolyan örömmel meghallgatni vagy várni, akkor már nemsok értelme van, mert akkor többnyire már csak negatív dolgok fognak születni. Féltékenység, harag... rosszakarás... visszatartás. És ha ezek mindig újra történnek egy ördögi körben akkor nem marad más mint a kilépés.
Ezekről még órákat tudnék írni, lehet hogy rossz helyre lyukadnék ki, vagy újra és újra ugyanoda, vagy ellentétek lennének, de én is csak emberből vagyok és mint olyan nem tökéletes.
Van hogy elkell engedni a körülöttünk lévő embereket, akikkel már nincs sok dolgunk... vagy egyszerűen nemtudunk zöld ágra vergődni. Az ő életükbe és jönnek majd mások, vagy bizonyos embereknek ez a seggberugás kell ahhoz hogy elszakadjanak bizonyos dolgoktól. Néha egy pofon egy szeretett embernek nagyobb segítség még akkor is ha ez nekünk fáj a világon a legjobban, ha utána elveszítjük és az emlékeikben csak egy minden trágárságnak elmondott dolog leszünk, ezzel talán felébrednek valamiből és tovább mennek a változás felé.
Csak nemrég értettem meg hogy még ha két ember szereti is egymást amiről talán nemtudnak vagy szeretett barátságként, mégis eltünnek egymás életéből... az néha így van jól még ha drámaian hangzik is.. vagy értelmetlenül. Mert adódhatnak úgy élethelyzetek igaz talán ritka... még is néha az jön jól nekünk vagy másoknak ha egyszerűen továbblépünk és új utakat járunk. Talán egyszer még újra megismétlődhet bármi és lehet jobb vége lesz...
Egyedül nem maradhatunk mert annyi ember van a világban hogy egy nagyon szemét, nagyon szegény, magát nagyon csúnyának, szerencsétlennek etc mondó embert is máshol isteníthetik és megbecsülhetik. Van sok ember aki már most is így tekint rá...csak nem veszi észre... mert emberből van... ilyenkor kell a "pofon" az élettől.
...mert a labdák változatosak, mindenfélék bár többnyire gömb alakúak de az emberek is többnyire "ember alakúak" ezen kívül lehet színes vagy egyszínű, nagy vagy kicsi, masszív vagy vékony és a többi. Gurulnak, pattognak, rugdossák őket, elvesznek vagy megkerülnek, megrágják őket vagy eljátszanak velük, kalandokat élnek át, valaki szívéhez nőnek, ide-oda sodorja őket az élet és idővel elhasználódnak, elpuhulnak, tönkremennek, szétszakadnak. ×És te vajon mien labda lennél?×
Az emberek életük során egyre jobban becsökevényesednek, elfelejtenek megállni és szétnézni maguk körül. Csak akkor döbbennek rá a dolgokra amikor már nincsenek ott, amikor már elvesztették őket, amikor már a dolgok elindultak és visszafordíthatatlan lett a helyzet.
Akkor írnak, imádkoznak, keresik meg az embereket leginkább, amikor baj van... sokszor kéne megállni és körültekintve inkább hálát adni sokmindenért amink van ahelyett hogy mégtöbbet és többet akarnánk vagy ami van nem lenne elég jó a szemünkben. Elégnek kéne lennie, hiszen eddig is remekül elvoltunk valahogy. Ahelyett hogy a jelenlegi helyzetünket és életünket ócsárolnánk inkább a jelenben kéne a jóra összpontosítani és ebből merítve erőt talán jól is sikerülnének a jövőbeli dolgaink. Vagy még ha nem is egy tapasztalattal gazdagabbak lettünk és nem a rossz érzésbe zuhanunk vissza hanem a sok kis "már-megvan-jó" közé.
Nemrég láttam egy filmben hogy egy kőnek addták a szerepet... hálakő.
Zsebbe rakták mer a zsebet mindennap ürítik és eszükbejut a kőről hogy "állj és nézz körül és adj hálát azért ami van"... de manapság nem mindenki üríti ki a zsebeit hisz egy csomó zsebkendőt is kimosunk tehát lehet az akár egy medál is...karkötő...gyűrű.
Nekem is sokmindenért kellene hálát adnom....
×Hogy egészséges vagyok,
×megvannak a szüleim,
×vannak barátaim,
×vannak akiknek fontos vagyok,
×van egy biztos pont (iskola mivel még nem melózok) az életemben,
×nem éhezek...
×hálát adnék, amiért sok rossz dolog és negatív történés felnyitja a szemem hogy változnom kéne, vagy hogy ez így nem jó, vagy hogy tudjak elengedni. igaz ezek kissebb-nagyobb szenvedéssel járnak.... ezért...
×hálát adnék bizonyos barátaimért... akik mindig ott voltak ahogy tudtak amikor rászorultam. Hol fizikai támasztékkal, hol lelkizéssel, hol hallgatással segítve... hol sok kedveskedéssel.
×hálát adok amiért érzem hogy van pár ember akiknek fontos vagyok és számítok és akiket tényleg érdekli hogy mi van velem. Soxor ezek és néhány apró gesztus rádöbbentenek arra ..és visszazökkentenek a tömeg és népbutításból.. hogy emberek vannak körülöttem akik ugyanúgy éreznek mint én ha nem jobban, ugyanúgy fáj valamilyük ha nem jobban és ugyanúgy örülnek vagy rosszabb az élethelyzetük ha nem jobban ezért nekem is oda kell figyelnem rájuk.
Köszönöm az élettől hogy megajándékozott egy ember társaságával, aki kedves, humoros, érdekes, intellektuális, megértő, érdeklődő, szimpatikus, karizmatikus, akin tudok mosolyogni és csendben jókedvűen hallgatni, aki rengeteg újat mutatott és mesélt nekem, és csupa csupa pozitivum. Csak remélni tudom hogy nem túl rövid időre... de köszönöm hogy van^^
Az élet fáj ezt tudtam,
az élet lehet csodaszép megéltem,
az élet lehet nehéz érzem,
az élet lehet pokol megélem...
de az élet most semmi...
Sosem hittem volna hogy egyszer ennyire fog emészteni belül ez az üresség és ilyen elemi erővel próbál szétszabdalni, elpusztítani azt aki vagyok az összes megnyilvánulásommal együtt, csak valami árnyékálracot hagyva magamon amivel az emberek rossz véleményétől akar megóvni...
Az ég egésznap szürke, az emberek arcán csak a kétszínűség van vagy az önzőség...a szivárványos sem hall már. Az emberek sem hallanak már... magamat sem tudom megértetni egy nagy fal van körülöttem amin se ablak se semmi csak nagy komoran néz le rám beletuszkolva az emberek kikerülhetetlen örök útvesztőjébe. Hát segíts maszk, megadom magam nem bírok küzdeni tégy azzá akivé mindenki akar látni felejtsetek el engem hisz úgy sem ismertetek..hangomat sem halljátok...burokban vagyok melybe az élet akadályai ültettek..hát ez vagyok én egy csendes burokba zárt ismeretlen lény...
A mai eredmények eddig 10óráig: 9után felkeltem...kis pakolás üdvözlés reggeli szertartások (fogmosás etc nehogy nekem vallásra gondoljatok az saját boncolgatni-való dolog) és egy tea társaságában beültem ide... loveon...egyérdekes levél leutazási+buli a szándék a levél háta mögött türhető...egy érdeklődési szándék képtelenül mert van annyi egoja hogy az emberre kép nélkül is bukni fognak...és 2csaj 1ik csak igy okés... másik...A KÉPEIMRE MASZTIZIK??? Hát oké ha valakinek ez kell mármint ilyet is max pasiról tudtam volna eddig elképzelni sőt! még ruhában is vagyok a képeken szóval elég sok fantáziával lehetett megálldva a kishölgy aki teszem hozzá huszon akármennyinek volt írva és ahhoz képest hogy érdeklődés-csak csajok voltak kiírva addig a képei között volt egy "pasimmal" mappa hát oké... úgy tűnik másoknak is nehéz az élet. (mellesleg ilyen retardált honlapokon csak kíváncsiságból vagyok de csalódnom kellett tényleg a tipik réteg van rajta tudjuk higyjünk a netben mert csak nem hamis a kép és ha találkozunk biztos hogy nem egy nagy maci fog várni hogy egy hentesbárddal Zsanettezés után szétszórjon vagy szétásson minket a világban...cupacupanaivembeeeke).
Nyár van...egy ideje. Valahogy a tavasz sokkal jobban fellelkesített de szerintem ezzel mások is teljesen így vannak. Ez tiszta a tavasz kellemes meleg, igaz suli van, de minden illatos és blabla... míg a nyár perzselő lebarnulsz (van aki szereti de én pl nem járok szoliba így nemtom nem díjazom a foltosságot) szúnyogok (ez a best) meg a tehetetlenség. Nemtudok ki hogy van vele a napjaim phe.. olyan unalmasságba mentek át hogy néha örülök hogy a kilencediken lakok (nem az öngyilkossági hajlamaim miatt azokkal mindig évődök de sosem tennék ilyet értékelem annyira a körülöttem lévő embereket hogy megkíméljem a "menekülés" okozta károktól és stressztől meg etc nem mintha eltudnám képzelni hogy bárkinek is a családon kívül olyan marhára hiányoznék mert... ha nem hívok senkit engem sem hívnak aztán néha előbukkanok hogy jéé te még élsz...hát most erre mit lehet mondani? Oké akkor igyekszem én lépni elsőnek de hát msnre nem jönnek föl az emberek a sok egyperces telefonjaimtól a napszak minden időpontjában ha olyanom van meg szüleim veszekednek... hát ez az élet) Szóval jó hogy a kilencediken lakok mert legalább ha épp nemtudok lemenni akkor kiállok az erkélyre vagy leülök és mint egy lusta macska.. nézhetek kifelé. Ez valahogy éjjel jobban leköt a város is szebb és érdekesebb emberek is járnak persze még ha a gép előtt vagyok és meglehet hallani mikor járnak erre úgyhogy egész jó. ellenben ez a város unalmas, ezt már minden városlakó észrevehette nincs itt semmi... huszon X kocsma meg egy disco jó igaz van egy játék-cucc ahol bowlingozni meg ilyeneket lehet de olyan jó helyre költöztek hogy kész öröm lehet odáig kicsattogni (még egyszer sem voltam >.<) és drága is. A legjobb hogy ha belegondolunkaz összes nagyobb város is ugyanezen az elven alapul... +több ember és max tovább vannak nyitva a boltok és 22után nem lehet vagy vicces lenne kifeküdni a zebrára. meg van egy két nagyobb zenebolt vagy nem csak kínai-k vannak hanem szélesebb rét boltok de ezért márm egéri ha-ha-ha.
A nyár tényleg adja magát süt a nap mintha esküvőt szervezne.... de komolyan már megint bikinifelsőben meg alig-nadrágban vagyok de mivel nálam a ventillátor kilőve az a dohányzó családtagjaim kiváltsága igy maradhatok a jól bevált -töltsükteleatestpermetesflakontvízzel- módszerrel és fújkálhatom magam. A dolog másik érdekessége hogy (mármint a nyári itthonlétemnek) az msn... mert ugye ha majndem minden itteni haverom nincs itt barátozik nem ér rá vagy amig nincs 7-8 addig ez marad. Szóval felmegyek nincs senki! Egészen este 6-7ig amikor elkezdenek felszállíingózni az emberek... és a költői kérdések: Eddig alszanak? Vagy a dögmelegben vannak lenn? Hmm na mindegy. szóval elkezdek csevegni és jó mert vagy addig bedepizek vagy elfoglalom magam mindenféle érdektelen dologgal... és végre lemehetek vagy játszok 1 kicsit de ugye hajnali 2-3ig lenne jó...de akkor anyám becsörtet 1után h aludjak mert... (kórházba kerülök..mindenki fejtse meg magának az elméletét vagy "lefogják vágni a lábad" ez érdekessebb sok sikert) Szóvál átállítom magam arra hogy 8-9es kelés mert rájön az ember h van délelőtt is és némá'mennyi midnent lehet akkor csinálni...mondjuk reggelit és nem arra kelek h 'kééészazebéééd' csak ahhoz h ekkor keljek 22-3 kor aludnom kell...de este jönnek az emberek szóval...a kör bezárult és én kelepcébe kerültem ismét.
Igazából az ember amit legjobban tehet nyáron az az ha családi házas embereknél szervez grill-partyt. ha már ő maga bérházban lakik (ami rövidtávon vagy nem letáborozós családalapítós helyzetben tökjó mert kevesebbet kell takarítani kivéve ha nincs egy melegben csomókat hullajtó kutyád és macskát meg egy gőtéd és halad...hahh a 9.en :P, később ha van pénzed és tutira abban a városban akarsz lakni jöhet a családi) vagy medencés buli de az nehezebb így marad a strand amiről megosztott vélemények vannak: mert ki akar több sok-sok emberrel egy "kádban" pancsolni... igazából fúúj de az ember nem gondol bele ilyenekbe és addig jee <3 áldott tudatlanság <3 mert ha belegondolunk mennyi ember fogdossa össze a lifteket korlátokat etcetc és előtte ho ljárhattak mit foghattak meg akkor az ember félne kitenni a lábát, de mivel optimisták vagyunk és kell egy kis kosz az életbenmaradáshoz és ahhoz h erősek legyünk úúúgy is mindegy!!! Najó kezdek megunni már h pötyögök úgyhogy majd legközelebb...
"Szeretethiááááááányomvaaaaan T___T"
Zene: Lm.c - bell the cat (vagy akármi tőlük)
Ajánlott tevékenység: egy forró te társaságában frissenmosottan kiülni az erkélyre és olvasgatni.. vagy gép elő és anime >.< - mm ha egyedül van az ember.
Kicsit bánom hogy nem kezdtem el hamarabb írni. Igazából jó lett volna már akkor mikor bekövetkezett a meterológiai tavasz vagy valami ehhez hasonló dolog, de azért leginkább még is elsején. több hónap fázás,didergés és szenvedés után végre megkaphatja az ember (igen leginkább rólam van szó, mivel én írom ez mind az én véleményem szóval csitt)
A tavasz az egyik kedvenc hónapom. Mert kezd éledni a természet, a fák elkezdenek zöldellni a virágok illatozni újra megjelennek a bogarak a zöld-ség és egyéb. Végre járkálhatok pulóverben és az ember lelke is mintha felszabadulna. Valami kusza könnyedség ereszkedik rám ami optimistábbá tesz és innentől kevesebb a rosszkedvem vagy a dolgokhoz való rossz irányultságom.
A kedvenc hónapom… május.. de igazából Hyde-on kívül semmi kedvencem nincs ami best of. Sem nem hónap sem nem más. Nemtudom miért nemtudok egynél megmaradni.. szín összes.. süti nincs kedvenc… úgy mint barátok közül is már régóta nincs kedvencem. Akarom mondani legjobb, de hát nemsok e kettő közti különbség ha egyáltalán van. Ez a kedvenc évszakom is mert színesebb és illatosabb mint a nyár, és kevésbé meleg, pont jó, bár lehet ez csak afféle „optikai csalódás” mint mondjuk a vízszintes függőleges csíkok egy ruhán, mert a hideg tél után jo az enyhülés.
Néha mikor eszembejut eltűnődök azon hogy miért pont ilyenkor van ez a nagy érzelmi hepe-hupa vagy épp sok kiugrás az embereknél de ezt is a hirtelen hideg utáni színek illatok „élet” megjelenésének mondanám. Bennem is egész tavasszal az a furcsa de jó érzés tombol mint ami hasonlatos a szerelemhez is, de szerencsére nem olyan kínzó féle. Kicsit savanyú, kicsit olyan lélek és szívfacsaró de mégis kikényszeríti azt a jóleső sóhajt az emberből és szorongat hogy egyszerűen törjek ki a négy fal közül, ki a zöldbe ahol ezeket a jó tavasz, finom és virágillatokat viszi a szél. Ez persze kicsit a tanulás kárára megy bár talán működik a dísztó, tér, park és ehhez hasonló helyeken való tanulás is.
Furcsa ez a relatív idő is… kinézek az erkélyen és látom a kopasz majdnem hogy havas fákat a csípős hideg meg visszakerget a szobába és azt gondolom bárcsak tavaszodna már… csak rügyeznek a fák lássam már hogy valami színt is csempész az időjárás ebbe a szürke városba és tájba és semmi, aztán érezni az első alig észrevehető meleget és most hogy kinézek már minden színes és zöld? Mi? Hogy? Mikor? És miért nem vettem észre?? Mire észbe kapok már a kedvenc fehér és rózsaszín japán cseresznyéhez hasonló fák is bevirágolnak és érezni azt a semmihez sem hasonlítható finom, édes illatot. A legjobb az egész évben (a nyári szünetek, tábor és strandok kivételével, de sorolhatnék őszintén még számtalan nagyon jó eseményt de azért mégis az egyik legjobb).
Nemsokára jön az idő hogy sűrűn hullani is kezdenek a szirmok. Ez egy érdekes dolog, mert mikor sétálok és az illat mellett körülöttem a szirmok is repkednek az valami hihetetlenül álomszerű és fantasztikus érzés. Mintha az ember egy pillanatra nem is itt lenne, mintha nem is a szörnyűségekre és saját magunk gondjára és bajára kéne koncentrálnunk hanem csak pár pillanatra kiesve a valóságból és mindenből minden szép lenne.
Hát még nem jött el ez az időszak, de van egy olyan érzésem hogy ha eljön is ugyanúgy megfog lepni mint az hogy hirtelen mennyire megszínesedett minden körülöttem. Vajon mindig lefogunk maradni az ilyen dolgokról?
Ajánlom hasonló hangulatra:
Enya – Evening Falls (és majdhogynem Enya összes vagy LOTR soundtrack és sokféle soundtrack főleg fantasy-szerű filmekből)
Hevia, Era, Ír zenék vagy valami hasonló…
Hangulat mostanság: jó kérdés… talán a Hold miatt talán mert a kör alján vagyok vagy kezdek lenni ilyen harapós…de ez csalóka hisz összetéveszthető a rosszul kezelt szeretethiánnyal is… végül is mindenkiben tombol állandóan…
