Első emlékem nincs róla, csak

egybefolyó régi. Hogy apával sokat és

sokat veszekedtek és mindegyik kiskori

szülinapomon úgy fújtam el a gyertyát

hogy közben azt kívántam ne legyen

több veszekedés.

Kiskoromban...

sokszor mentek el a kertbe. Volt hogy

sokszor hozzá menekültem ha valaki

bántott. Volt hogy haragudtam rá

amiért épp rossz kedvű vagy durcás

voltam és ő mégis megnevettetett.

Általában mindig neki volt igaza és

mindig kellemes melegséget éreztem ha

a közelében voltam.

Ő a világom,

kiskoromban így éreztem. Egy

menedékhely ahol csak magammal kell

foglalkoznom. Megtanított kötni,

kanasztázni és még sokmindenre de már

szinte semmire nem emlékszem ezekből

igy újból könyvből kell megtanulnom,

szégyen, tudom. A lehetőségeket sem

használtam ki mert akkor sosem

gondoltam bele mi lesz akkor ha nem

lesz.

Utáltam mikor boltba kellett

menni, amikor közös vásárlások voltak,

de miután annyira leromlott az

állapota hogy már le sem járt ezt is

megbántam. Mikor állandoan egyedül

kellett lemennem vagy gyorsan valakit

találni aki lejön velem... már bánom

hogy akkor rég nem használtam ki az

ilyen pillanatokat.

MÉg emlékszem

mikor közösen vittük le a kutyát csak

úgy. Meg a fájó pillanatra is mikor

elvitt nagyihoz nyaralni és nagyon nem

akartam hogy hazamenjen, és egyre csak

távolodott. Még azokra a görbe estékre

is emlékszem amikor a szomszédékkal

jól vagy épp kevésbé jól mulattunk s

bár hajszálnyi vékony emlék, de láttam

hányni alkoholtol a lépcsőházban is.

Mivel ő is ember mint mindenki más.

Sajnos a veszekedésekre is emlékszem

mikor tesom ismerőseihez menekültünk s

aludtunk ott hogy apa lenyugodjon.

Arra is mikor kulcsra kellett zárni

emiatt az ajtót.. ahogy dörömbölt és

ahogy féltem, ahogy gondolom anya is

félt de nem mutatta ki. Pedig talán ő

félt a legjobban. DE sosem láttam

gyengének még a betegsége napjaiban

sem. Még most sem hogy talán utolsó

napjait tölti a másik szobában s

elkell viselnem minden

viszontagságot...hangokat és az érzést

hogy kitudja meddig lesz itt így,

ilyen rossz állapotban és senki sem

segíthet.
Visszatérve még kicsi voltam akkor,

viszonylag. És nagyon sok családban

vannak ilyesmik. Akár szerencsésnek is

mondhatom magam hogy nem történt soha

rosszabb és hogy viszonylag jó

körülmények között nőttem fel. Ezeknek

a negatív tényezőknek hála, nem lettem

se nem elkényesztetett, se nem buta,

se nem érzéketlen meg a többi. Van egy

saját véleményem a családról, a család

alapítás sem a fő gondolataim között

van, és a hitem is elvesztettem

ezalatt a hosszú út alatt aminek

édesanyám a főszereplője.

Mindig béna

frizurája volt, de ő szerette én

mindig megmondtam neki hogy nekem nem

tetszik, de ő volt  a fő nem én, az ő

feje. Ha bajom volt, mindig segített

és mindig figyelt rám. Sosem

mondhattam volna rá hogy rossz anya.

Mindig a legjobban cselekedett és még

a kis hibái fölött is szemet lehet

húnyni mert mindenki ember. És ha

valaki belegondolja milyen lehet egy

szülőnek akkor elfogadja ezeket a

szigorokat és megszorításokat is.

Főleg ha az ember lányáról volt szó,

aki mondjuk kamasz.
Sokat voltak a kertben, ha anyára

gondolok nem is egy ágyhozkötött

napjai végéhez közeledő ember jut

eszembe, hanem ahogy a napsütötte

forró földön kapával a kezében épp

megpihen egy pillanatra. Ahogy itthon

gondozta és locsolgatta állandóan a

növényeit. Ahogy a nappali egyik

fotelében ücsörögve kötött szinte

állandóan vagy makukázva nézte az épp

aktuális szappanoperát. Sajnos az

ételeire már nem nagyon emlékszem mert

túlságosan megszoktam ezt a nem túl

rendszeres táplálkozást vagy apa és

bátyjám főztét.
Nagyon sok gyűrűje volt, többnyire

arany vagy ilyesmi a lényeg hogy

sárgásak, szóval sajnos nem nagyon

vágytam rájuk, bár egy nagy fehér

köves mindig tetszett de azt végül egy

rokonomnak adta. Kicsit sajnáltam de

ma már rájöttem hogy az anyagiakat nem

szabad nagyon becsülni, felesleges.

Meg volt egy lánca amin egy pici sziv

medál volt. A történetét nemtudom

szerintem apátol kapta, de az mindig a

nyakában volt.
Kiskoromban ezeket a partyzásokat

amiket szomszédokkal barátokkal vágtak

le nagyon nem szerettem. Meg néha azt

se hogy olyankor nem jöhettem haza és

ugye ők sokáig voltak vagy akármi

szóval jobban ellettem volna nélküle.
Halványan derengenek a

rendelőlátogatások is. Mikor

naphosszakat várakoztunk a

háziorvosánál, a fogorvosnál és ilyen

helyeken. De akkor még tényleg kicsi

voltam.
Mindig szerettem volna vele sokat

beszélni, minden féléről hogy amolyan

legjobb barátnők legyünk, najo ez így

túlzás de ahogy a nyálas filmekben

szokott lenni mint a szívek

szállodájában. De ő és én teljesen más

világok voltunk, ezt már hamar

észrevettem. Sajnos bármilyen dologról

más képünk volt, mintha egy ...tudós

és egy filozófus beszélgetne. Nem pont

a témák miatt csak a teljesen más

látás és hozzáállás a dolgokhoz, meg a

nyelv. még ha ugyanazt mondtam is mint

ő teljesen más a szemszögöm és

életfelfogásom mint neki így vagy

félreérti vagy félrehallja vagy csak

nem úgy jön át. Így a kommunikáció

kútbaesése miatt egyre csak

eltávolodtunk. nekem megvolt a saját

világom neki a másik és ha akartunk is

csak minimális témánk volt ezen

okokból kifolyólag. ÍGy jártam a

rokonaim nagy részével és nővéremmel

is. Apa alapból nemtud rendesen

kommunikálni az emberekkel... bátyám

pedig egy bizonyos idő után változott

annyira meg hogy pont csak a minimális

beszéd legyen meg hasonlóképp. Így a

család... számomra mást jelent mint

amit a normál tanított sztenderd

jelent.
Persze ezt mindenki, leginkább anya...

úgy értette hogy nem akarok a

családdal foglalkozni, utálok

mindenkit, lusta vagyok tenni, bárkire

figyelni, önző vagyok és ateista,

rossz úton járok, nemtudok semmit és

nemfogok tudni megélni a lábamon

egyedül. Sajnos ezt megint nem

lehetett elmagyarázni rendesen igy

maradtak ők meg én. Én mindig a rossz

vagyok a legkissebb és ezt nem lehet

bizonyítani. Ha úgy vesszük anya és a

berögzülései sok rosszat okoztak

számomra. FElesleges viták a

félreértések miatt, ezek miatt

felesleges düh és összeveszés,

felesleges feszültség amit máson

vezettem le vagy másnak nemtetszett

ezért elhagytak a családon kívüli

fontos emberek.
Nemtudom, az emberek miért szégyellik

a múltjukat... egyszer élünk. Van ezer

meg ezer oldalunk és ki hogy miért

ismer. Felesleges azon rágódni kire

mien benyomást teszünk akit nem

ismerünk vagy nem fontos személy mert

úgyis egy évtized is kevés arra hogy

valakit úgy lássunk amilyen ne csak

úgy ahogy a helyzetekből és

viselkedésekből elkönyveltünk

magunknak. A családoknak, embereknek

ugyanúgy vannak foltjai mint mindenki

másnak. Mindenki ember és általában

mindenki elköveti a sztenderd hibákat.

Minden második családban ott a verés,

az ivás, a pénzeljátszás, veszekedés

és sokban a még rosszabbak. Az én

családom is csak egy a sok közül, az

én benyomásaim és érzéseim is csak egy

emberé a családtagjaim sok látásmódja

és a világon élő több milliárd ember

közül, így szerintem senki nem

kövezhet meg semmiért.
Sosem tudom hogy az ember miért nem

néz elsőnek önmagában ahelyett hogy a

másikat bántja, annak is biztos oka

van de így könnyebb lenne.

ÉN egy

ideje ezt próbálom.
Próbálok nyugodt maradni, nem másokra

zúdítani a sírásom, a bajam és a

bánatom, mert másnak minek okozzak

rossz érzéseket főleg ha nem is tudnak

segíteni? Mert ez a legrosszabb hogy

nem lehet.
Egy ideje nagyon nehéz. Karácsonykor

még bírtam.. mióta hazajött bátyjám...

már egyre kevésbé. Mer nemtudunk mit

tenni és már mindenki elkönyvelte azt

ami lesz. Fura... hogy akik jöttek nem

sírtak. Össznépi drámázásra és sírásra

számítottam de... úgy nagyon senki sem

sírt csak titokban talán. Mindenki

hűvös és lazán veszi mintha már itt

sem lenne, pedig itt van és ha

elképzelem hogy milyen lehet neki...

bűntudatom támad.

Hideg, fájó, üres...

naphosszat feküdni úgy hogy már

semmire nem vagy képes. Még arra sem

hogy felülj, egyél vagy járj. Csak

mozdulatlanul 24órán át... talán

álmatlanul kitudja mennyit.. szinte

vakon és majdhogynem némán. Alig

valamicske lélekjelenléttel. Úgy hogy

mások körülötted csinálják tovább a

dolgukat... járkálnak lemennek esznek

tévéznek... de te már semmit sem

tudsz, de valamiért elmenni sem vagy

képes. Csak ez a semmi... ez a nemélet

mint egy élethalott. Az egyetlen amibe

kapaszkodhatsz a hited és hogy nem fáj

a halál... vagy hogy valami jó is vár

ott... de félsz tőle..rettegsz és

talán már te sem tudod eldönteni mit

akarsz.. hogy vége legyen? vagy hogy

élni akarsz? vagy hogy egyedül

vagy?...
Nemtudom ez is csak az együttérzésem

amit látok vagy ha belegondolnám magam

a helyzetébe.
Sajnos én egy félős nyuszi vagyok és

egyedül méginkább. Sok dologrol

lemaradtam és most ezek a napok

készítenek ki leginkább. Hallani ahogy

éjszaka közepén szólongat valakit...

de nemtudunk segíteni már dokit is

felesleges kihívni ő sem tud már

gyógyszert sem adni... már nem

segítenek és már nem is nagyon szedi

őket talán.
Sajnos félek a jelenben lenni és félek

igazán mellé ülni mert rossz érzés már

látni is. De így bűntudatom van és

gyávának érzem magam, az is vagyok de

valahogy akkor sem megy. A legrosszabb

hogy tudom később sok mindent

rettentően bánni fogok hogy most nem

tettem meg. És próbálok erre erősen

gondoni. Nagyapánál is elkövettem ezt

a hibát és már túl késő volt. Mellette

kislánynak érzem magam és lazán veszem

az életet. Itthon vagyok és

biztonságban. De ha elmegy az olyan

mintha 2 másodperc alatt kéne

felnőnöm. Nyakamba szakad a világ mert

vele együtt eltűnik minden

biztonságérzetem. Már nem lesz akitől

bármit is kérdezzek, már nem lesz ő

aki mindig megnyugtat már a puszta

jelenlétével is. Egyedül a

nagyvilágban és ez több mint

megriaszt. Úgy érzem elbukok és szinte

pánikrohamot fogok kapni abban a

percben hogy majd elutazok valahova a

suli végeztével hogy belevágjak a

nagybetűs életbe.
Fáj az is.. hogy anya így

félreismert... sok butaságot hisz

rólam ami így alakult és rossz ez így

hogy sose tudtam megmagyarázni neki a

dolgokat mert nem értette. Két világ

és mégis egy.
Félek attól is hogy ha már nem lesz

itt... félni fogok itt élni, ahol

eddig több éven át itt volt és az

állapota miatt kisem mozdult. A

személyisége a jelenléte az emléke már

beleitta magát a falakvaf az

emlékeimba, a tudatomba és mindig az

az utolsó pár hónap fog a fejem felett

lebegni ezekkel a rossz érzésekkel.

Félni fogok talán aludni sem merek

majd és nemtudom elképzelni mit is

fogok csinálni.

×És maga a temetés...

egyszer aztmondta ne menjek el rá.. de

azt csak dühből mondta.. bár nemtudom

igazán. Nincs is talpig feketém amiben

ne érezném rosszul magam.

legszívesebben nem is lennék talpig

feketében. Kinek mi a tisztelet...

ennek nem külsőségekben kéne

megmutatkoznia hanem magunkban ahogy

érzünk. Nemfogom tudni végignézni és

azt sem akarom hogy más lásson olyan

kiszolgáltatott állapotban, de a

bűntudatom és rossz érzésem elképesztő

lenne ha elsem mennék rá... mindig ez

lenne bennem hogy vajon mien volt? nem

volt róla képem... pedig a saját

anyám. Elhatározásom szerint hátul

fogok maradni és próbálok erős

maradni... és erős maradni az

érveimmel és érzéseimmel is. Üssön meg

érte aki akar, vágjon akármit a

fejemhez hogy tiszteletlen vagyok vagy

akármi kibírom. De nem tudok úgy menni

ahogy kellene... nemtudok elsősorból

végignézni és igazán ott lenni.×

Majd

hátul ahogy mindig is voltam egy

magányos árnyék.