Régóta sejtettem hogy ez egyszer be fog

következni. Úgy 8-9 lehettem mikor a konyhában

ülve kijelentette hogy halálos beteg. Azóta abban

a hitben élek hogy akármikor meghalhatott volna.

De ő irigylésre méltóan erős maradt. Bár a 8.os

ballagásomra márnem nagyon tudott lejönni. Otthon

maradt egyedül, amíg a rokonok eljöttek hogy

"elballagtassanak". Mégis utána 4évre rá jött a

középiskolás ballagásom és ugyanez lejátszódott

megint. Még az érettségimet is megérte, hogy 18

lettem és a jövő évét is a 2010et. A

születésnapja közeleg, nemtudom mit fogunk

csinálni.
Karácsonykor megijedtem. Próbáltam nem betegnek

lenni, óvakodtam a hidegtől, nem csavarogtam

sokat, a legnagyobb veszély így is

osztálykiránduláson ért ahol olyan hideg volt a

szobában mint egy jégveremben és nem tehettem

semmit másnap náthás lettem és már akkor is

féltem egy kicsit. Mellettem az iskolában sokan

lettek betegek én mégis megúsztam. Egészen

karácsonyig. Pechre elég csúnya bár társaim

között enyhe betegséget kaptam el, vírust persze.

A láz kemény volt, a torokfájás is a köhögés meg

a hányinger per hányás. Apa is bekapott valamit

úgyhogy anya keresztüzbe került. Utálom az emberi

gyengeséget. Hogy miért nem képes legyőzni az

ilyesmit az ember... vagy hogy mások miért

kezelik egyszerűen. Ez egy olyan dolog amit az

ember nem úszhat meg, mert előbb utóbb mindenki

átesik a téli vagy évi nyavaján. Anya elkapta és

az hogy leromlott az állapota enyhe kifejezés.

Sokszor volt... hogy egy egészséges embernek kis

semmiség neki hatalmas és akár veszélyes dolog

volt.  Egy véletlen rosszul lépés és több hétig

csak ágy. Egy véletlen ajtónak menetel és több

napig gyógyuló csúnya vérző seb. Az ördögi kör...

hogy nem bírt menni de a teste, a csontjai és a

húsa gyengült és tünt el.. terhelnie kellett

volna, de befulladt így nem lehetett mit kezdeni.

Karácsony...a párom miatt a legboldogabb volt,

de anya miatt a legszörnyűbb is az életemben. Nem

hiába voksolok a harmóniára úgy látszik, akár

számíthattam is volna rá hogy ha nagyon jó valami

akkor jön a sötét oldal is valamikor.
Sajnos én nem ápolónőnek születtem és akár még

most is mondhatom hogy gyerek vagyok, hogy még

fiatal ezekhez. De másnak más a sorsa és lehet

hogy másnak még keményebb dolgokat rótt ki az

élet.
Anno, ahogy az állapota romlott megszoktam hogy

az életem is hozzá igazodott. Csak annyi

szabadidő lemenetelre amig van itthon rajtam

kívül valaki... ezt sajnos jópáran nem tudták

tolerálni a barátaim között. Hogy ha szól

rohanjak, próbáljam teljesíteni az apró kéréseit,

hogy mindig meglegyen ami kell, kaja, víz,

hajmosás, hajvágás, segíteni fürdetni, bekenni a

hátát vagy akármi. De bizonyos dolgoktól mindig

is féltem, amikor már az ember tényleg annyira

kiszolgáltatott hogy egyedül semmire sem képes...

olyankor gyáva nyúllá változom. Nekem ennyire

telt a tűrőképességemből, lelkileg nem bírtam már

el. Ez leginkább karácsonykor történt. Előtte is

voltak nehezebb szakaszok, de nem ennyire.
Fura az ember szeretteinek... ha az ember ilyen

állapotban van. Tudjuk hogy szeretjük és hogy nem

akarjuk elengedni, életben akarjuk tudni bármi

áron... hogy mellettünk legyen, hogy ha kell

hozzáforduljunk, hogy meglegyen egymásnak az a

kellemes érzés a szeretet. Hogy lehessen

beszélgetni, élményeket megosztani és élni. De

mikor párhuzamosan felfogjuk azt a tényt... hogy

a másiknak nehéz élni, fájdalmas minden

másodperc, tele kiszolgáltatottsággal,

tehetetlenséggel és minden negatívval akkor

magunk se tudjuk mi a helyes és mi nem. Bűntudat,

maga a gondolatért hogy legyen már vége... mert

így mindenkinek rossz. Neki mert rettentően

szenved és nekünk mert mi is. Fáj így látni, hogy

nincs élet a szemében, hogy több mint árnyéka

önmagának, hogy már szinte semmi sincs meg benne

ami hajdanán önmagává tette. Semmit nem tehet

amit régen szeretett csinálni, de már a

legelemibb dolgokra sem képes vagy nehezen.

Egésznap csak a gondolatok.. kitudja milyenek.

Látni a többi arcát... belegondonli mit

gondolhatnak hogy így látnak...
Nem csodálom... hogy milyen már-már őrült,

hagymázas tévelgései voltak bizonyos emberekről,

politikáról, vallásról és a világról, hiszen nem

járt kinnt mióta és csak a tv-ből hallottakon

élt. Velem nemtudott sokat beszélni mert sosem

értettük meg egymást, apa nem túl kommunikatív...

Így élve a négy fal között senki sem haragudhat

rá amiért ilyen, vagy épp kezdett szigorúbb lenni

vagy bizonyos dolgokban merően máshogy látott.
Szóval ilyen állapotok között az ember maga sem

tudta volna eldönteni mi a helyes. Azt akarni

hogy legyen már vége s elengedni tudva hogy

milyen fájdalmai vannak és fáj így van és jobb

lenne neki úgy...ez mégis bűnös, érzéketlen

dolognak tűnhet mert csak azt jelentené hogy

haljon meg, amit így kimondva szörnyű. VAgy az

hogy csak ne haljon meg mert itt van és fontos

nekünk és hiányozna és kell és ne.. de mégis

megvan a bűntudat.. mert látjuk nap mint nap

szenvedni.. ő sem bírja már testileg és lelkileg

s szinte már már misem. Melyik a rosszabb? Melyik

a helyesebb... senki sem tudja és senki sem

dönthet igazán semelyik mellett. Ez ak és élen

táncolás és harcolás az idővel az.. ami az egy

házon belül élőket tonnás súllyal nyomasztja.
Sokszor voltam úgy. Nem bírom a szenvedését nézni

ha van isten hát bizonyítsa be hogy létezik és

segítsen. Én anya sorsán okulva döntöttem úgy

hogy nem hiszek istenben. megvan a saját dogmám a

saját hitem, de nem benne sem hasonlóban.
Isten ha jó és létezik.. miért hagyná hogy egy

lélek... aki soha hibát nem követett el,

mindenkivel jó volt, felnevelt 3 gyereket,

mindenki imádta és lelkes hívő ember volt így

szenvedni? Ennyi ideig... már ilyen körülmények

között...
Végül eljött az idő... bár én már rég készültem

tudatalatt erre. Jósok ideje már mikor úgy

éreztem a négy fal és a betegség teljesen

megváltoztatja... már nem olyan volt mint régen.

Eltávolodtunk és keveset is beszéltünk, nem is

volt nagyon miről, ő csak a tévét

szajkózta...vagy a vallást és a családot. Ha én

beszéltem a belső dolgaimról pedig sosem

értettünk egyett vagy épp félreértettük egymást.
Ha közelebb akartam kerülni...valahogy sosem

sikerült. Sokszor bántottuk egymást de végül az

utóbbi időben sikertült békében meglennünk.
Régen így készültem erre a pillanatra...az

eltávolodással. Egy ideje viszont, csak

egyszerűen belenyugodtam az elkerülhetetlenbe,

leginkább a választás miatt... a patt-helyzet

miatt. Érzékeny ember vagyok néha ha csak kinn

állok az erkélyen a szél puszta érzésétől is

elsírom magam... általában a filmek nagyrészén is

és sorolhatnám... így ha belegondoltam abba mit

fogok akkor érezni ha elveszítem.. már már a

lelki megroppanásra gondoltam. Így próbáltam

falat emelni erre az érzékeny pontra. Magamban

egy ideje eltemedtem mert ez tűnt a legjobb

megoldásban. Én elengedtem mert tudtam ez így nem

élet és ez lenne a legjobb neki, de míg ittvan

próbáltam mindig is megfelelően gondoskodni róla.

Karácsonykor pedig besokalltam. Ritka pillanatok

egyike mikor idegileg kikészülök. Eddig talán egy

kezemen megtudom számolni hány ilyen eset volt.

Gyáva nyúlként igyekeztem megbújni a felelősség

alúl és nem itthon lenni. Az iskola felszabadulás

volt az otthoni fájdalom alól...vártam mikor ér

haza bátyjám is. Szerencsére, apában is

megváltozott valami, életrevalóbb lett és

rengeteget segített, átvette az irányítást így

inkább a takarításra és egyéb segítségekre

fektettem a hangsúlyt.

Hánytatni...tartani...éjszakánként rengetegszer

felkelni, szinte radarként üzemelve a legapróbb

szólásokra is... ami csak annyi volt hogy ablak

vagy víz... nehéz volt. Azthittem az új évet

kisem bírja mégis egészen felgyógyult de még így

sem közelítette meg azt amilyen karácsony előtt

volt. Tesóm bátorított azt mondta hagyjam már a

hülyeségeim anya erős mindig ezt mondták mégis

kibírta élt tovább. TEsóm hazajött volt sok rokon

és bírta is. De hirtelen rádöbbentem... hogy

tényleg rossz bőrben van. mikor már nem is

rendesen feküdt hanem abszolút visszintesben...

mikor már a tv sem ment.. mikor már csak a száján

tudta venni a levegőt. a szemei bedagadva s alig

bírta nyitvatartani...de legalább még rám

nézett... később a napokban kezdtem jobban

pánikolni. Most már én is biztos voltam benne...

pár nap talán pár hét. Mikor valakinek ezt

mondtam magamsem tudtam elhinni... de ha

rágondoltam az utolsó napokban... több napon át

csak alva láttam. MÁr gyógyszert sem nagyon vett

be..nem evett alig ivott persze itatva... apa

szerint nyelni alig bírt. Már a hangját is alig

lehetett hallani és alig lehetett felfogni... A

szemeit nehezen nyitotta s a legfájóbb a

tekintet... csak el a távolba.. homályosan mint

aki már itt sincs. A szája sem volt már az övé...

az amit szerettem csak elszinteledett,

elvékonyodott száraz valami kicsit összeszorítva

mintha citromba harapna az ember...
Ma még beszéltem vele... reggel kihívatta

doktornőt... s aztmondta becsaptuk... de tényleg

kihívtuk...fájt hogy nem hitt nekünk. Fáj

belegondolni mikre gondolhatott akkortájt.
Emlékszem kiskoromtol kezdve több rémálmom is volt amiben meghalt. amiből sírva riadtam fel és megnéztem jól van e... él-e akkor minden rendben. Rettentően fájtak ezek a reggelek.
Ma még... bekentem testápolóval csontvékony karjait

lábait megigazítottam mert fájt úgy tartania..de

már kissé abszurdan álltak. EGy pici érintés is

fájt neki így alig mertem hozzáérni a karjaihoz

nehogy fájdalmat okozzak. CSak óvatosan türtem

fel a pizsamája ujját pedig rámpirított hogy a

könyökét kell. én tudom de valahogy elkell odáig

jutni. Rossz érzés... hogy talán ezek voltak az

utolsó szavaim. Nem ordibáltam...de meghökkenve

válaszoltam vissza.. hogy tudom hogy a könyökét

kérte de nem tudok hipp hopp odajutni. Olyan jó

lett volna szeretetteljesen elválni... mint a

filmekben. bár... még ha nem is ez volt az utolsó

szavam.. előtte valamelyik nap odaguggoltam

mellé... megsimítottam az arcát és adtam egy

hosszú puszit az arcára és mondtam hogy szeretem.

Nemtudom hogy ez eljutott-e hozzá.
Végül ma elmentem egy kicsit.

2010. 01. 18. 22.00 Mikor hazaértem a

többiek tesom szobájában voltak. Mivel honap

iskola lett volna és késő volt átöltöztem

megcsináltam az ágyat.. fogatmostam... lekentem

az arcom és befeküdtem az ágyamba hogy még írok

egy kicsit a laptopon... épp belekeztem volna...

amikor bátyjám bejött. megsimitotta mögülem a

fejem és adott rá egy puszit. -búcsúzz el

anyától, amig elnem viszik. A jeges rémület

belémkúszott és arra gondoltam beviszik korházba

vagy valami. Aztán kiderült hogy vége van. Nem

hittem el amig nem láttam. Gépiesen tettem le

ölemből a gépet és mentem át a szobájába, ami

kiskoromban az enyém volt.
Elnyílt kissé nyáltól habos szájjal feküdt

visszintesben ahogy a napokban mindig is. Semmi

szín nem volt benne csak a sárgás-szürkés

betegbőr.. még a füle is szinte hófehér volt.

Nemtudom leírni az érzés...akkor minden gondolat

elpárolgott belőlem. Nem volt nagyon pánik

érzésem...félelem vagy bánat csak egy

leírhatatlan érzés. Nem mondanám hogy sokkot

kaptam bár kitudja azóta még mindig nem sírtam.

De csontomig remegtem. Gondolkodás nélkül

hajoltam oda hogy egy utolsó hosszú puszit adjak

homlokára. Tudtam már... hogy nem érzi, de talán

látja valahol. Remélem nem haragszik amiért nem

borultam zokogva rá..de nyuszi vagyok és akkor

már féltem. Eljött amitől féltem. Elvesztettem

azt aki a legnagyobb pillér volt az életemben.

Most már egyedül érzem magam. Csak az emlékeimben

őrzöm a képeket amiket utolsónak láttam róla.

Csak tébláboltam a lakásban, nem akartam sírni

mert ha elkezdem kitudja mikor és milyen

állapotban tudok lenyugodni... még jön a doki

jönnek a "varjak" hogy elvigyék. Igyekeztem nem a

többieket hallgatni, nem látni őket és a könnyes

szemeket vagy a zokogásokat. Én későbbre

tartogatom mindezt. Egy bnőmnek aki lelkileg

mindig támogat és mindent megosztok vele...

akartam elsőnek tudtára adni a hírt... de nem

értem el... így fogadott tesóm tudta meg először.

Fura érzés volt leírni, majdnem bőgtem de kevés

fájdalommal sikerült elnyomnom az érzést. Aztán

sorban jöttek az emberek de közben itthon is

tébláboltam. Megjött egy orvos... mikor anyánál

voltam még olyan volt mintha lélegezne mintha nem

is halt volna meg... még mintha hallottam volna

halvány hangokat... de ugyanez volt Máriónál is..

a hiány vagy a megszokás.. az akarás ahit talán

ami kihozza ezt. Most erős akarok maradni...

mások előtt főleg a rokonok előtt... talán ha

elmegyek aludni elkezdődik majd a zokogásom..

csak egy embert akarok most igazán, ezt nem

győzném megköszönni neki hogy van nekem.
Megjöttek a varjak... rossz volt látni hogy az a

hatalmas vastepsi hozzánkjön... végig akartam

nézni pedig bátyjám tudatlan gyermekként óvott

ettől, de már nem vagyok gyenge kicsi. Tudom

magamról hogy erős vagyok és ő az anyám.

Egyszerűen látnom kell és kész. kihozták az egyik

al ábainál tartotta és a dereka ernyedten

csüngött ami felbosszantott hogy nem voltak

óvatosak inkább rutinosak nekik csak egy test és

fáj kimondani de így is volt. A másik ami

felbosszantot hogy nem a hátánál tartotta hanem

csak úgy a két kezénél. Én tudom milyen gyengék a

csontjai s így méginkább mi lett volna ha kijön a

helyéről... akkor tényleg összeroppantam volna

lelkileg még a roppanás apró zajától is mert

szívvel lélekkel elképzeltem volna. Leakartam

kisérni őket de apa egyedül ment így csak az

erkélyre érve vacogva vártam hogy láthassam

utoljára elmenni innen az én édesanyám. Kihozták

és a nyári kép rémlett fel mikor ilyen auto ilyen

tepsivel de nyitott tetővel egy fehér lepellel

letakarva hozta ki egy lány anyjának testét... és

nem jutott el szívvel hozzám hogy most igazán az

én anyámat viszik. Hogy ez nem egy álom..de

nemtudtam beleélni magam.. még nem hittel el

talán majd reggel vagy az éjszaka folyamán fog

utolérni ez a rémület. Eszembejutott hogy kis

általános iskolás koromban ugyanitt ugyanebből a

szökből zokogtam ahogy bevitték a kórházba...

hogy talán nem látom soha többé... zokogtam és

néztem ahogy a hosszú úton elindul a nagy fehér

piros autó.. villogva. És most ugyanigy látom

ahogy a nagy fekete autó elindul vele de már soha

többé nem jön vissza. Még nem fogtam fel és félek

attól a perctől. Csak a csend maradt utána de már

egész sokat beszéltünk az itthoniakkal. Fájt a

szag. Az a büdösség ami a bomlás a halál szaga.

Nemtudom hogy tényleg az-e már korábban is

éreztem de kitudja. Nem így képzeltem de

sokmindenhez nem hasonlító. Szellőztettünk, de

még mindig ott van, nemtudom mikor fog eltünni...

félek a reggeltől.. félek a rokonoktól. Félek

hogy reggel is érzni fogom. Én igyekszek erősnek

lenni... de nemtudom meddig fogom bírni. Tudok

enni... tudok sebezhetetlennek tűnni vagy

érzelemmentesnek... de magam elől nemtudom

eltitkolni az igazságot. Hogy most már tényleg

egyedül maradtam. Örökké megválaszolatlan

kérdésekkel, helyzetekkel és érzésekkel.
A táncolás a kés élén.. amit eddig éreztem.. átbillent arra az oldalra ami elkerülhetetlen volt s most hogy eltünt anya...akaratlanul is felkell nőnöm. Egyedül intézni az intézni valóim... megállni a lábamon. Most már kikell majd egyszer repülnöm és magam maradnom...igazán.